‘A gyerekek és a szellemek’ kategória archívuma

Egy Anyuka meséli:

Sosem hittem a szellemekben, vagy más, okkult furcsaságban. Nem tagadtam a létüket, egyszerűen csak nem érdekelt a dolog. Ahogyan a horoszkópok sem, az őrangyal-kultusz sem, és még vagy ezer hasonló misztikus jelenségre „hánytam a fittyet” évekig. Kapcsolatom a „túlsó parttal” egy vasárnapon kezdődött.

Ugyanolyan vasárnap volt, mint a többi: anya főz, apa gyereket szórakoztat. Vagy a gyerek szórakoztatta apát? Már nem is tudom, hogy volt, de Panna egyszer csak a semmibe révedve kérdezte: „Apa, te is látod, a csillaghajút a széken, meg az asztalon?” Nem, apa természetesen nem látott semmit, de elégedetten nyugtázta, hogy a gyerek mesealkotó készsége már most túlszárnyalja a szüleiét. A délutáni sétára készülődve aztán Panna tovább szőtte a sztorit. „Valaki jár apa mellett!” – állapította meg olyan hidegvérrel, mintha csak annyit szólt volna: „Esik az eső.” Én, ha nem is azonnal, de az ötödik ismétlésre már kezdtem kissé feszültnek érezni magam, hát megpróbáltam konkretizáltatni a gyerek tapasztalatait. „ – Látsz valakit apa mellett?Igen, egy nénit. – Milyen nénit? Hogy néz ki? – Fehér kabát van rajta.” Hát ez bizony elég konkrét volt, sokkal konkrétabb, mint amit még normál pulzusszámmal el tudtam viselni.

Igyekeztem kifelé nem mutatni, hogy minden gondolatom a titokzatos, fehér kabátos néni körül forog, de altatás után mégiscsak szóba hoztam a férjemnél a dolgot. „Másra se bírok gondolni!” – vallotta be életem párja, amitől még inkább kirázott a hideg. Ha már ő is foglalkozik vele, akkor ennek jelentősége van! Nosza, nézzünk utána a neten, mi a teendő, ha a gyerek olyasmit lát, amit a szülei nem!

 Első körben arra számítottam, hogy egyáltalán nem találok majd ide vonatkozó bejegyzést a világhálón. Tévedtem. Az interneten keringő történetek alapján azt is hihetném, hogy a 2-5 év közötti gyerekek több szellemet, angyalt, UFO-t, stb. látnak, mint valóságos embert. Amiket olvastam, azokra itt inkább nem is vesztegetném a szót, akit érdekel, nyugodtan pötyögje be a „kisgyerek+szellem” szókapcsolatot a gugliba. Én épp eleget olvastam ahhoz, hogy halálra rémüljek. Másnap már nem bírtam tovább, nekiszegeztem kisgyerekes ismerőseimnek a kérdést (előzőleg persze hosszan bizonygattam, hogy nem vagyok idióta): „A te gyereked is lát(ott) szellemeket?” Pironkodva vártam, hogy majd jól körberöhögnek, esetleg rögtön orvosért szaladnak.

De nem tették. Komolyan, mosolytalanul, őszintén állították, hogy igen, az ő gyerekük is, sőt minden kisgyerek látja a szellemeket. Ezen a ponton már elgondolkodtam azon, hogy milyen nyugtató áll rendelkezésemre nagy hirtelen. „De hát szellemek nem léteznek!” – próbáltam meggyőzni a beszélgetőtársaimat, amire ők a leghatásosabb fegyverrel vágtak vissza. „Akkor mit látott a gyereked?

Hát ez az! Mi a fenét láthatott ez a gyerek? Árnyékot? Fényt? Porfelhőt? Hogyan deríthetném ki, hogy megnyugodjak végre? Megfogadtam barátnőim tanácsát, kérdezgetni kezdtem Pannát. Reméltem, hogy már nem is emlékszik az egészre, esetleg fehér kabátos néni helyett ezúttal zöld pulóveres bácsit mond… egyszóval arra vágytam, hogy a gyerek beszéljen össze-vissza. Ez megnyugtatott volna. Panna azonban másodszorra, harmadszorra, tizedszerre is ugyanúgy mesélt el minden részletet. Hirtelen félni kezdtem. Igazi, horrorfilmbe illő félelem lett úrrá rajtam.

Az persze az én bajom, ha rettegek a saját, szeretett otthonomban, ami 2 nappal azelőttig még a béke szigetét jelentette számomra. Az viszont már elgondolkodtató, hogy az idegességem a gyerekre is ráragadt. Tudtam, hogy le kell csillapodnom, Panna nem láthatja, hogy óvakodva kémlelem a sötét helyiségeket, a szekrényt, nem érezheti, hogy félek még elaludni is. Na persze, nem érezheti. De hogyne érezné, amikor minden rezdülésemről előbb tud, mint én?

Furcsa voltam, és ettől a gyerek is furcsa lett, ami engem még furcsábbá tett. „Most laposan nézett oldalra. Lehet, hogy megint látja? Vajon most is itt van? Ki lehet? Mi lehet? Mit tegyek?” Három nap alatt a téboly határára kerültem. A legborzasztóbb az volt, hogy senki nem erősített meg a „szellemek nincsenek” álláspontomban, helyette inkább azt javasolták, próbáljam fenntartani a gyerek érdeklődését, megőrizni a „látó” képességét, hiszen ez „nagy kincs”, mely előrébb viheti az életben. Mit nem adtam volna érte, ha „normális” gyerekem van!

A mélypont akkor érkezett el, amikor a nevelési eljárás kellős közepén (éppen rákiabáltam a gyerekre), Panna földhöz vágta magát, és sírva kiáltozta: „Kiűzi! Kiűzi! Kiűzi!” Az elmúlt napok „szellemes” történései után meglehetősen ijesztően hangzott ez a szó, kiváltképp, hogy nem is emlékszem rá, mikor használtam utoljára, ha használtam egyáltalán valaha. „Ki űz ki kit?” Igyekeztem tisztázni Pannával a helyzetet, amire ő egyértelműen elmagyarázta: „A fehér kabátos néni anyát, a hátánál.” Amellett, hogy nem voltam meggyőződve a fenyegetés indíttatásáról (Fehér kabátos néni? Vagy egy dacos kisgyerek tehetetlen haragja?), még anyai hiúságomat is nagyban sértették a hallottak. Fennhangon megüzentem titokzatos vendégünknek, hogy nyugodtan rám bízhatja a gyereknevelést, nem lesz gond. Ettől Panna megnyugodott, én azonban teljesen magamba zuhantam, amikor délután apának is elmesélte a nap történéseit. „Itt volt a fehér kabátos néni, azt mondta, kiűzi anyát, és itt feküdt mellettünk az ágyban.” Mit mondjak, nagy erőfeszítésembe került, hogy ez utóbbi információ hallatán elfojtsam kitörni készülő sikolyomat. A férjemet kíséri, a gyerekemet védelmezi – tőlem, és még az ágyamba is befekszik?!

Most talán szaftos horror happy and-et vár a kedves olvasó, de ki kell, hogy ábrándítsam: nincs ilyen. Néhány liter nyugtató teakeverék után úgy döntöttem, nem adok hitelt sem a gyerek történeteinek, sem az interneten keringő rémmeséknek. Nem kérdeztem többé Pannát a fehér kabátos néniről, s csodák csodája, ő sem emlegeti azóta. Lassan (nagyon lassan) helyreállt a nyugalom a családban. Nem állítom, hogy a lányom semmit sem látott, és azt sem, hogy szellemmel/angyallal/lelki vezetővel, stb. találkozott.

Azért elgondolkodtató, hogy ezek a lények(?) éppen a 2-6 éves korosztálynak mutatják meg magukat. Persze, mert nekik még nyitva van a „harmadik szemük”, és mert a 2 év alattiak ritkán képesek szavakba önteni tapasztalásaikat. Na, igen. Én mégis inkább azzal magyarázom a jelenséget, hogy ennek a korosztálynak hirtelen, szinte egyik percről a másikra lódul meg a képzelete, s úgy szárnyal, hogy utolérni, józan ésszel bemérni képtelenség. Már észrevesznek olyasmit, amit azelőtt nem, de a tudások túl kevés ahhoz, hogy megmagyarázzák a (számukra) furcsaságokat.

Számtalan történetet hallottam, olvastam az elmúlt hetekben, melyekben édesanyák arról számolnak be, hogy a gyermekük felnőtt szemmel érzékelhetetlen, jóságos, vagy épp gonosz lényekkel társalog, harcol, játszik, de legtöbbször szenved tőlük. Szenved, mert fél, nem mer elaludni, rémálmai vannak, és tehetetlen ellenük. Legnagyobb megdöbbenésemre, az anyák nagy része ilyenkor széttárja a kezeit: „A gyerek szellemeket lát, nincs mit tenni, majd kinövi.”

Kedves Anyukák! Ne várjátok meg, míg a gyerek ezt kinövi, mert addig is rettenetes perceket, órákat, éjjeleket él át szegényke! Hiszen fél! A félelmet pedig kezelni kell. Elsősorban úgy, hogy önmagatokkal tisztába kerültök. Igyekezzetek a félelmeire, bizonytalanságaira logikus magyarázatot adni! (Lehetőleg ne azt, hogy biztos a nemrég elhunyt dédi tért vissza…) Ha nem megy, kérjétek szakember segítségét (nem ördögűzőre gondolok, hanem gyermekpszichológusra)! A félelem hosszú távú fennállása szorongáshoz vezet (már nem is tudja mitől fél, csak fél), ez pedig mérhetetlen rombolást képes véghezvinni a kis lelkekben. Amire egy gyermeknek mindenekfölött szüksége van, az a kiegyensúlyozott, magabiztos szülő, a tudat, hogy anya-apa mindentől megvédi őt.

Mit tehetsz, ha a gyermeked „szellemeket” lát?

– Őrizd meg a nyugalmadat! Ne rémülj meg, de ne is kezdj örülni, mintha ez valami remek dolog volna! Mindkét esetben arra ösztönzöd a gyereket, hogy tovább szője a mesét, s végül teljesen elveszíthetitek a realitásérzéketeket.
– Engedd, hogy beszéljen a tapasztalatairól, hallgasd figyelmesen, de ne kérdezgesd! Ha megkérdezed, hogy néz ki, mit visel, stb., akit lát, garantáltan konkrét választ kapsz, mely azonban aligha lesz valóságos. A gyerekek konkrét világban élnek, számukra nincs „ilyesmi”, csak „ilyen”. (Emlékszem, nagyon meglepődtem, mikor gyerekkoromban megtudtam, hogy a tévénk fekete-fehér. Én mindent színesnek láttam.)
– Ha azt látod, hogy fél, igyekezz megnyugtatni! Egy nénit látott? Magyarázd meg neki, hogy amikor besüt a nap, a fény és az árnyék sokféle, különös alakot tud rajzolni a falra, bútorokra, melyek azonban nem igaziak, és nem bántanak. Éjjel, a sötétben a berendezési tárgyak másnak mutatják magukat, pedig éppen olyanok, mint nappal.
– Ha a gyermek fél elaludni, vagy éjjel riadtan ébred, engedd meg, hogy égjen egy kislámpa, vagy éjjeli fény a szobájában!
– Átmenetileg aludjatok együtt! Ha nem akarod, hogy a szülői ágyba szokjon, vigyél át hozzá egy matracot, és aludj mellette!
– Amennyiben a félelem nem múlik el néhány nap alatt, vagy túl gyakran visszatér, forduljatok gyermekpszichológushoz!
– Ne feledd: a gondolatnak teremtő ereje van, s ez igaz pozitív és negatív vonatkozásban is. Amíg hiszed, hogy van mitől félni, addig a gyermeked félni is fog.

 

 


Kategória