‘A zen története’ kategória archívuma

A legenda szerint dhyana Buddha híres Keselyû-hegyi beszédében jött létre, amikor anélkül, hogy egy szót is szólt volna, egy virágot forgatott a kezében. Tanítványa, Kashyapa megértette és nevetett – Buddha tanítását a „szívtől szívnek továbbadásában” értette meg. Ez volt a „szótlan tanítás” első továbbadása és Kashyapa (Mahakashyapa) az indiai zen (luohan) első pátriárkája (soshigata) lett.


Az eredeti dhyanát ezután az indiai Bódhidharma szerzetes – Buddha 28. utódja, és a későbbiek során keletkezett kínai chan (zen) első pátriárkája – vitte Kínába a VI. században, ahol a tanítás főként Laozi filozófiájával keveredett, eltávolodva indiai eredetétől (E’no). A világ lényegét (az eredeti tanítással ellentétben) már nem valami megváltoztathatatlan, nyugvó dolognak tekintették, hanem valamiféle mozgásban lévőnek, folyamatos ritmusként értelmezett „keletkezésnek és elmúlásnak” (Dao, Yin-Yang). Főleg ez a változás különbözteti meg a zent a világtól menekülni kívánó tendenciákkal rendelkező indiai vallásirányzatok számtalan áramlatától. A zen, valóságtól való menekülés minden formáját elutasító viselkedése, és a valóságban történő gyakorlati boldogulás hangsúlyozása miatt, különösen értékessé vált a harcias bujutsu formák számára.

Bódhidharmától a kínai zen hatodik pátriárkájáig (Hui neng, vagy E’no, 683-713) terjedő továbbadási vonalban alakult ki a dhyana, a buddhizmus és a taoizmus kombinációjából a zen szellemi képzésének az a formája, amit ma ismerünk. Ez mindenek előtt az E’nóig visszanyúló „déli iskolák” tanításaiból áll, amelyek a hirtelen megvilágosodást hangsúlyozzák. Az E’nótól levált „északi iskolák” gyakorlatilag jelentéktelennek mondhatók, mert csak rövid ideig éltek.

A hatodik pátriárkától kezdve a kínai déli iskolák továbbadási vonala hét jelentős irányzatra bomlott: a Soto-, az Ummon-, a Hogen-, az Igyo- és a Rinzai iskolára, valamint a Rinzai két aliskolájára, a Yogi- és az Oryo iskolára.

A XII. és XIII. században Kínában már számtalan zen iskola létezett, a hatások lassan már Japánban is érezhetővé váltak, ahol a buddhizmus (tendaiként és shingonként) már néhány évszázaddal korábban gyökeret vert. Valódi erősségre azonban akkor tett szert a zen, amikor Eisai Zenji szerzetes 1184-ben Kínába utazott a zen tanulmányozása céljából. Eisai Zenji japán zen mester (1141-1215), a kínai Oryo-vonal (Oryo-zen), a Rinzai-zen egyik ágának mestere. Amikor 1191-ben visszatért Japánba, megalapította a rinzai iskolát, Japán első zen iskoláját, több templom építését támogatva. Ezek a kolostorok rövid idő alatt olyan óriási hatalomra tettek szert, hogy lényeges befolyást gyakoroltak az ország politikai eseményeire. A császár 1195-ben ebből az okból kifolyólag betiltatta a szektát. Eisai ezért Kumemurába ment, ahol a sógun védelmet ajánlott fel neki, és felépítette a rinzai iskola számára legfontosabb templomot, az Enkakujit. Dogen Zenji Eisai egyik tanítványa volt, 1227-ben – egy szintén kínai tanulmányút után – létrehozta a Soto iskolát. Így a hét kínai irányzatból csak a Rinzai iskola és a Soto iskola kerültek át Japánba. Eisai vitte Japánba a teát is (chado).

Kínában a zen a Sung-időszak idején lehanyatlott és a maga tiszta formájában gyakorlatilag megszûnt létezni. Azonban Dogen Zenjitől kezdve – aki Eisai Zenjivel, Shinchivel és néhány Japánban tartózkodó kínai mesterrel együtt megalapozták a japán zen hagyományait – Japánban újra virágzásnak indult. Ingen Ryuki kínai mesterre vezethető vissza a japán Obaku iskola is, amely azonban ma már majdnem teljesen jelentéktelen. A legnagyobb japán zen mesterek egyike, Hakuin Zenji a hanyatlásnak indult zent a XVIII. században megreformálta és új lendületet adott neki.

Öt ház – hét iskola

A kifejezés a chan későbbi irányzataira, a délen elterjedt iskolákra utal (Soshigata): Linji, Guiyang, Caodong, Yunmen, Fayan, Yangqi és Huanglong. Ezek közül az első öt képezi az „öt házat”. Az utóbbi kettő eltávolodott a Linjitől és a többi öttel együtt képezik a „hét iskolát”.
– Linji (Lin Chi, jap. Rinzai): a IX. században élt. Tanait a Lin Chi Lu (jap. Rinzairolu) tartalmazza, leginkább Japánban és Nyugaton ismert.
– Caodong (Ts´ao Tung, jap. Soto): a kifejezés az alapítók neveiből – Ts´ao Shan (840-901) és Tung Shan (807-869) – áll össze, főleg keleten ismert.
– Yunmen (Yün Men Wenyaqn, jap. Unmon Bu´en, 864-949): az egyik legismertebb chan mester, legendás alakjáról sok anekdota szól.
– Guiyang (Kuei Yang): később kialakult chan-irányzat, Pai Chang és tanítványa Kuei Shan alapította.
– Fayan (Fa Yen): alapítója Fa Yen Wen Yi (885-958), aki pszichológiai érzékéről volt híres.

Zen a mindennapi életben

A zen művészet esszenciája az egyszerűségre való törekvés, melyben megnyilvánul a tökéletesség.

1. Zen művészet (kertészet, költészet, ikebana, a tea útja)

2. zen harcművészet (budo)

3. zen életforma (szerzetesi és világi élet)

4. zen gyakorlatok (zazen, takarítás, mint önmagunk tisztítása, zen étkezés)


Kategória