‘Az ókori Egyiptom’ kategória archívuma

 

 

A kéziratokon és a sírokban talált festmények hieroglifái nélkül ma nem sokat tudnánk az egyiptomi kultúráról. Ez az írás mégis hosszú ideig rejtély maradt a tudósok számára. Végül egy francia tudós, Jean-François Champollion, akit az egyiptológia atyjának neveznek, 1820 körül megfejtette a rejtélyt.


Az ókori Egyiptom történetét a kezdetektől fogva két meghatározó tényező alakította: a zord sivatag és az életet adó Nílus. Az élet feltételei csak a folyó két oldalán húzódó keskeny sávban voltak adottak, így ott alakultak ki a legfontosabb politikai, vallási és szociális központok.

A Királyok Völgyét, ahogy azt a fáraók is nevezték, egy magányos völgybe elrejtve találjuk. Azt a célt szolgálta anno, hogy múmiáikat és gazdagságukat az örökkévalóságig megőrizzék. Théba ősi városának részeként a Völgy csaknem az összes, a 18., 19. és 20. dinasztia királyainak, (i.e. 1539 -1075) nyughelyeként szolgált.

Az évezredek alatt a sírokat sajnos többször kirabolták. A völgy egy évszázaddal ezelőtti feltárása során kapott szárnyra a “Fáraó átka” néven elhíresült legenda. Tutanhamon sírjának felfedezése pillanatában Carter kanáriját ugyanis egészben lenyelte egy kobra. A helyiek szerint a gyermek fáraó azóta is bosszút áll mindazokon, akik megzavarják örök álmát. A legendát öt hónappal később Lord Carnarvon, Carter pártfogójának halála csak megerősítette. Delíriumos állapotában egy madárral viaskodott, amely az arcát szaggatta. Halála pillanatában, Kairó összes fénye kialudt.

 

 

Az egyiptomi teremtésmítosz szerint Atum, a legelső isten az ősdombon a káoszból lépett elő.
Atum kezdetben teljesen egyedül volt, ezért a saját árnyékával párosodott, majd kiköpéssel megszülte fiát, Sut, és hasonló módon lányát, Tefnut.

Su a levegőt, Tefnut pedig az esőt képviselte. Atum egy időre távol került a gyermekeitől, és amikor végül ismét egyesülhettek, Atum örömkönnyeket hullatott. A földet érő könnyekből születtek az emberek: ez volt a világ teremtésének kezdete.

Su és Tefnut ezután két gyermeknek adott életet – Gebnek, a földistennek, és Nutnak, az égistennőnek. Nutnak és Gebnek pedig négy gyermeke született: Ízisz, Széth, Nephtüsz és Ozirisz, az első király.

Oziriszt az egyiptomiak a földművelés isteneként, a Nílus áradásainak felügyelőjeként és az alvilág uralkodójaként tisztelték. A mítosz szerint jó király volt, aki rendet teremtett az országban, és megtanította az embereket a földművelés fortélyaira.

A korai Egyiptom két országrészre oszlott. Északon a Nílus-deltától a Földközi-tengerig terült el Alsó-Egyiptom, a vörös korona országa. A másik királyság, Felső-Egyiptom (magasabban fekvő területe miatt nevezték így) a Líbiai-sivatagtól délre húzódott, melynek szimbóluma a fehér korona volt. A dinasztikus kor kezdetén, az i. e. 4. évezredben a déli király, Ménész egyesítette a két országrészt, ezzel megalapítva az egységes Egyiptomot.

Az ókori Egyiptom ötezer éves történetében mindig volt egy megbízható tényező: a Nílus.
Az emberek a kezdetektől fogva a folyópart mentén telepedtek le, mivel csak ott lehettek biztosak, hogy a föld az év egy bizonyos szakában az áradások következtében termékennyé válik. A sivatagot csak temetkezésre használták.
A Nílus áradása minden évben tavasz végén kezdődött, ilyenkor a vízszint megemelkedett, és elöntötte a földeket. Az ár elvonultával, a víz termékeny fekete iszapot hagyott maga után, melyet azonnal művelés alá vettek.

Egyiptom nomoszoknak nevezett közigazgatási körzetekre volt felosztva. Minden körzet külön helyi fővárossal rendelkezett, melyek közül egyesek bizonyos mesterségek központjaként, politikai hatalmi vagy vallási központokként működtek, vagy akár több szerepet is játszhattak egyszerre. Az egyiptomi városok közül a vallási központok jelentősége volt a legnagyobb. Minden istennek és istennőnek megvolt a maga fő vallási centruma, ezek közül négy város különösen fontos szerepet játszott.

Héliopolisz, a mai Kairó közelében, a Nílus-deltában fekvő város, a legfőbb istennek, Ré napistennek a városa volt.
Egyiptom középső részén feküdt egy másik fontos központ, az egykor hatalmas Hermopolisz, Thot, a tudomány és a művészet istenének városa.
Memphisz, melynek romjai ugyancsak Kairó közelében, attól alig 16 km-re találhatók, valaha Egyiptom fővárosa volt. Itt Ptah-ot, a világ teremtőjét tisztelték istenként.

De az összes egyiptomi város közül talán a mai Luxortól délre fekvő Théba lehetett a legfontosabb. A város Felső-Egyiptom vallási és politikai központja volt, ahol Amont, a birodalom főistenét és minden dolgok teremtőjét imádták. Az ő tiszteletére emelték a híres karnaki Amon-templomot. Théba közelében, a Nílus túlsó partján található a Királyok Völgye.

A legtöbb köznapi egyiptomi ember életét a mezőgazdaság határozta meg. Mezőgazdasági módszereik az akkori időkhöz képest igen fejlettek voltak. Az egyiptomi kézművesség a fennmaradt kézműves munkák tanúbizonysága szerint a világ legjobbjai közé tartozott. Az egyiptomiak élete azonban nem csupán munkából állt, játszani és sportolni is szerettek.

Az egyiptomi nemesség nagyon értett a szórakozáshoz. Vadásztak madárra, krokodilra, vízilóra, oroszlánra, akár szekérről, de kutyákkal, sőt szelidített vadászleopárddal is. Ők horgásztak először szórakozásból.

A sport mindenki számára szórakozást nyújtott. Népszerű volt a boksz és a vívás. Az új fáraók gyakran a piramisok körül rendeztek versenyeket.A táblajátékok szintén rendkívül kedveltek voltak – különösen a szenet, amely a holtak alvilágba való alászállásával kapcsolatos játék volt.

Az ókori Egyiptom társadalma nem volt túlságosan művelt – kevés hétköznapi ember tudott írni és olvasni. A varázsigék és a szertartások azonban hozzátartoztak a valláshoz. Ezeket az írnokok a rejtélyes hieroglif írással gondosan papiruszra vetették, a kézművesek pedig rögzítették a sírokon, emlékműveken és koporsókon.

Egyiptomban bizonyos értelemben szinte mindenki foglalkozott mezőgazdasággal. Vagy azért, mert földtulajdona volt, vagy földművesként. Megfigyelték a Nílus áradásának ritmusát, majd azt okos öntözőrendszerekkel kombinálták; így sokféle gyümölcs termesztése vált lehetővé.

A Nílus Egyiptom mezőgazdasági művelésre alkalmas területét minden évben 3-4 hónapra elárasztotta. Amint az ár a termékeny iszapot maga után hagyva visszahúzódott, megkezdődött a munka. A földet ökrökkel kétszer felszántották, hogy feltörjék az üledéke, majd az elvetett magot állatokkal a földbe döngöltették.

Termesztettek búzát, árpát, lent, gyümölcsöt és zöldségeket is, mint például hagymát, fokhagymát, salátát, borsót, lencsét és babot. Ezeket nemcsak vízterelők segítségével (a Nílus csatornái által táplált kis gátrendszerek) öntözték, hanem a gémeskútra hasonlító saduffal is, amelynek vödrével a folyóból vizet mertek a mező szélén lévő árokba.

Először i. e. 4000 körül gyártottak papiruszt, és később ez vált Egyiptom legfontosabb kiviteli árucikkévé. A gyártás állami monopólium és szigorúan őrzött titok volt.

Az egyiptomi uralkodó dinasztiákról többet tudunk a haláluk, mintsem életükben véghezvittek alapján. Történetüket leginkább a fennmaradt lenyűgöző sírleletekből ismerjük. Sokuk nevét a történelem nem tetteik, sokkal inkább mesés gazdagságuk miatt őrizte meg.

Az ókori egyiptomiak istenek százait imádták; lelki életük és mindennapjaik különféle területeit más-más istenek kormányozták. Az istenek között nem volt egyértelmű ‘főisten’, az idők során különböző kultuszok kerültek előtérbe. Mégis a legközelebb talán Amon és Ré, a teremtő istenek kerültek a főisten-szerephez.

A történelem során kevés kultúra volt a vallással olyannyira átitatva, mint az ókori egyiptomi. Nem meglepő hát, hogy a papság csaknem olyan nagy hatalommal és tekintéllyel rendelkezett, mint a fáraók. A papok az istenek földi küldötteinek számítottak.

A nők tevékeny szerepet játszottak az egyiptomi templomok hétköznapi életében. Az Óbirodalom és a Középbirodalom idején sok előkelő származású nő szolgált papnőként – különösen Hathor és Neith istennő templomaiban. Közepes papi rangnál feljebb azonban nem jutottak, az Újbirodalom idejére pedig a papnők teljesen eltűntek. A nőket ekkor már kizárták a templomok ügyintézési feladatainak az ellátásából is.

Az egyiptomiak számára mindennél fontosabb volt az örök élet elérése, s ennek érdekében nagy erőfeszítéseket is tettek. Legyen az szertartásos varázsige, balzsamozás vagy hatalmas síremlékek építése, minél gazdagabb volt valaki, annál többet költött a halálra való felkészülésre.

Az egyiptomiak úgy hitték, hogy minden ember a fizikai test mellett rendelkezik egy ‘ká’-val – életerővel, amely fennmarad a halál után is. A ‘ká’-nak mindarra szüksége van, amire az élőknek, az élelem mellett a szórakozásra és mesterségének a szerszámaira is. Ezért helyezték el ezeket az élelmiszereket és tárgyakat a sírokban.

A halál utáni élet eléréséhez fontos volt, hogy a ‘ká’ újra egyesüljön a fizikai testtel, ezért balzsamozták be a holttesteket. De mivel a fizikai test nem juthatott el a sírból az alvilágba, az ember ‘bá’-jának (a személyiségének) kellett ezt az utat megtennie.
Amikor a ‘bá’ és a ‘ká’ egyesült, elindulhattak a végső égi állomás felé, a napfény és a csillagok közé, ahol az elhunytak ‘akh’-ként (vagy lélekként) támadtak fel, és elnyerték az öröklétet.

A mumifikálás hosszadalmas technikai eljárásának és szertartásainak az volt a célja, hogy tartósítsák a gazdag egyiptomiak testét. Azért dolgozták ki ezt az eljárást, mert úgy gondolták, hogy ha a lelkük nem találja meg és nem ismeri fel az emberi formáját, nem juthatnak tovább a túlvilágra.



a

Kategória