‘Aztékok’ kategória archívuma

Az azték népesség kultúrájának, civilizációjának nyomait főként a közép-amerikai Mexikói-medencében találhatjuk, azaz a mai Mexikó középső és délebbi részén, a Mexikói-öböl és a Csendes-óceán között húzódó szárazföld-hídon. Fővárosukat,Tenocstitlánt a mai Mexikóváros helyén, egy szigeten építették fel.

A hajdani Azték Birodalom lakóinak kultikus életében, vallásában mindig is központi helyet foglalt el a vér, valamint a véráldozat. A vérnek valamiféle mitikus őserőt tulajdonítottak.Olyan életerőt kötöttek hozzá, mely világképük szerint a mindenség jó működését biztosítja. Hiedelmeik szerint a vér mint életnedv tölt meg minden létezőt életerővel.Egy ősi monda szerint a Nap sem tudott kezdetben, vér hiányában,megmozdulni az égen és csak azután kezdhette meg életadó útját az égbolton, hogy az ősistenek mind feláldozták magukat a Napért, vérüket adták, így tehát haláluk lehelt életet a Napba. Ettől kezdve viszont a Napnak állandóan vérre volt szüksége, és innen már egyenes út vezetett a véráldozati kultusz kialakulásához.

 

Már i.e. 20000 körül megjelentek vadászó-halászó életmódú törzsek, amelyek észak-déli irányú vándorlásuk során Mexikó említett részén vonultak át, vagy a vándorlást épp megunván valamelyest erősebben kezdtek kötődni a Mexikói-medencéhez és vidékéhez. Később életmódjuk  szorosabban a területhez kötötte e törzseket, részben letelepedtek, illetve félnomád gazdálkodásra tértek át.  i.e. 5000 körül már kukoricatermesztéssel is foglalkoznak, továbbá fejlettnek mondható kézművesiparral rendelkeznek: agyagot formáznak, kosarat fonnak; i. e. 1500 táján pedig már vályogviskókban laknak. Ezt követően a civilizációs folyamatok egyre felgyorsultak és már fejlettebb,törzsközösségek váltották egymást, amelyek között ugyanakkor kulturális folytonosság képződött.

 

 

 

Az aztékok i. sz. 1200 körül nyomultak be északról a térségbe. Honfoglalás-mítoszuk szerint egy sasmadarat követve jutottak erre a területre. 1345-ben a Texcoco-tó egyik szigetén – a mai Mexikóváros helyén – alapították meg későbbi fővárosukat, Tenochtitlant. Közben pedig a tolték mintát követve szervezték meg katonaállamukat, amely részben más városokkal szövetségben, részben folytonos és igen agresszív katonai fellépések útján, óriási birodalommá nőtte ki magát, amelyben lényeges bevételi forrás volt a leigázott népektől szedett sarc. A harcias szellem természetesen a nép hitvilágában is megjelent. A bevezetésben említett véráldozat ugyan általánosan elterjedt volt Közép- és Dél-Amerika ősi népeinél, azonban sehol másutt nem öltött ekkora méreteket. Az aztékoknál már a kezdeti idők istenségei is igen “vérszomjasak” voltak, így például a törzsi isten, Huitzilopochtli tiszteletére, illetve vélt elvárásainak teljesítésére is igen nagy tömegben végeztek emberáldozatot – főként a csaták során foglyul ejtett ellenséges harcosokat használva e célra.

Amikor nem háborúztak, szorgalmas földművelő életet éltek. Mint kiváló mezőgazdászok, öntöztek, mocsarakat csapoltak le. A Teskoko-tó körül teraszosan kialakított földeken kukoricát, zöldségfélét és gyapotot termesztettek; tőlük „örökölte” a világ a pulykát, de ők maguk megették a kutyahúst is. Hogy növeljék az élelmiszerellátást, a tavak vizeiben úszó kerteket (csinampákat) építettek.

Az aztékoknak egyébként megszámlálhatatlanul sok istenük volt. Hitük szerint a bőséges termés, a katonai siker, az egyéni boldogulás, – életük minden elképzelhető eleme egy-egy megfelelő isten kegyelmétől függött. Amint a társadalom fejlődött, isteneik panteonja is egyre csak gyarapodott, ehhez jött még hozzá, hogy gyakran a meghódított területek vallási kultuszait is beolvasztották a magukéba. Okozott némi kavarodást az is, hogy számos isten ugyanazon feladatokat látta el.Nem múlhatott el egyetlen nap sem anélkül, hogy a birodalom monumentális templomaiban, vagy kisebb szentélyeiben ne tartottak volna ritmikus zenével és eksztatikus tánccal kísért szertartásokat isteneik tiszteletére.Ilyenkor lényegében az isteneknek tulajdonított szükségleteket, kívánságokat elégítették ki. A természet különböző erőit megtestesítő isteneknek pedig az aztékok hiedelmei szerint elsősorban véráldozatra volt szükségük. Legtöbbször persze állatok vére is megfelelt (pl. a felkelő Napnak minden hajnalban madarak százait áldozták fel a nagyobb templomokban), ám jelentősebb alkalmakkor az emberiség tagjainak is meg kellett hozniuk a maguk áldozatait, ahogyan azt az őskezdet idején maguk az istenek is megtették. Az ellenséges csapatokból ejtett foglyok tömeges feláldozása mellett maguk az aztékok szintén sok vért szolgáltattak isteneiknek.

Az aztékok három túlvilági birodalmat ismertek: Miktlan  a halottak birodalma, amelyet sötét színekkel írnak le; Tlalokan az esőisten birodalma, ahová a villámsújtottak, a vízbefúltak, a bélpoklosok, a köszvényesek és mindazok kerülnek, akik fertőző betegségben szenvedtek; a Nap háza, ahová a hős harcosok jutnak. Fontos szerepet játszottak a papok, akik a Teokrácia élén állva bemutatták az áldozatokat, és sok egyéb teendőik mellett őrködtek a vallásos előírások megtartása felett is.

Szokásban volt az öncsonkítás, a fül, a nyelv megsebzése. Az azték harcosok körében a fájdalommal szembeni tűrés tekintélyt adott, a bátorság, az erő jele volt, egyfajta közösségi elvárás. Az öncsonkítás terén különben éppen a papság tagjai voltak a legbuzgóbbak, de véráldozattal kellett a mindenkori uralkodónak is bizonyítania rátermettségét.

Uralkodók:

-Acamapicstli  1376-1395

-Vitzilivitl, Acamapicstli fia  1395-1416

-Csimalpopoka, Vitzilivitl fia, Akamapicstli unokája  1416-1427

-Itzkoatl, Akamapicstli fia  1427-1440

-I. Moktezuma, Vitzilivitl unokája, Ilvikamina fia 1440-1469

-Asajakatl, Itzkoatl unokája  1469-1483

-Tizok, Asajakatl öccse  1483-1486

-Avitzotl, Asajakatl öccse  1486-1502

-II. Moktezuma, Sokojotzin (Asajakatl fia, 1502-1520

-Kvitlávac, II. Moktezuma öccse,  1520

-Kvauhtémok, Avitzotl fia, trónfosztva, †1525

 

Törvényeik  egyszerre voltak világiak és vallásos jellegűek, igen szigorúak voltak. A feljegyzések arról tanúskodnak, hogy akár fővesztéssel is járhatott, ha kitudódott egy házasságtörés, de hasonló elbírálás alá esett a részegség is. Enyhébb esetekben azonban lehetséges volt a katolicizmuséhoz hasonló “vezeklés” és “bűnbocsánat”, itt azonban csak egyetlen egyszer lehetett “tiszta lappal” indulni. A halál utáni létet is uralta a társadalmi meghatározottság: a dicső harcosok persze minden további küzdelem nélkül lepkeként vagy kolibriként örülhettek a boldog újjászületésnek,másokra viszont fáradságos és veszélyes út várt, amelyet a túlvilág különböző szintjein keresztül kellett megtenniük, és amelyre csak korábbi rangjuknak megfelelő segédeszközöket vihettek magukkal.

Naptárt használtak, mégpedig  a  hármas naptár mind a vallási, mind a mindennapi életben fontos szerepet játszott. Istenek védnöksége alá helyezett napmegnevezéseik kombinációja 52 éves ciklusban mozgott, ebben a periódusban egyedi napmegjelöléssel. E napneveket használták dátumozásra is.

Azték rituális naptár: Tonalpovajli (a napok számlálása): Ez a naptár – nevéből adódóan -az azték rítusok időpontjának meghatározására szolgált elsősorban, de rituális jellegénél fogva egyfajta horoszkópikus jelleget is kapott. Két ciklus összekapcsolódásából jött létre, amelyből az egyik 13 napos, a másik 20 napos periódus. A két szám egymáshoz való viszonyából következően (legkisebb közös többszörösük a szorzatuk) egy 260 napos naptár jött létre ilyen módon. 20 folytatólagosan következő napnév mellé egy szám is társult (1-13-ig). Minden napnévhez patrónus-isten is társult, a 13 számozott naphoz pedig 13 isten, a nap urai társultak, valamint 13 szent madár és 9 további isten, melyeket az éjszaka urai néven neveztek. A 13 napos ciklus neve trecena, a 20 naposé veintena.

Azték éves naptár: Siupovajli (az évek számlálása): Az azték éves naptár szoláris, 365 napos évből állt. Az év neve siuitl, 18 részre osztották, a húsznapos hónapok (meztli vagy meztlapovaliztli) 360 napot adtak ki, a maradék öt, a nemontemi napok a naptáron kívüli, szerencsétlen napok voltak. A hónapot 4, egyenként ötnapos ciklusra tagolták. A napév hosszát pontosan ismerték, azonban nem tudjuk, hogy a negyednapos többlet kérdését hogyan oldották meg.

Azték körnaptár: Siumolpilji (évköteg): A harmadik azték naptár az első kettő kombinációja, a 18980 napból, azaz ~52 évből álló periódus a nagy körnaptár. Ebben minden nap egyedi jelzést kapott, és a kettős rendszerű napmegnevezések 52 évenként ismétlődtek. Ebből ered az azték kormeghatározás egyik nagy problémája: mivel az aztékok az 52 éves ciklusokat nem számozták, a datálásként alkalmazott napmegjelölések nem helyezhetők el pontosan a kronológiában.

Az azték napkő:     

A napkövet Mexikóváros főterén (El Zócalo) találták az egykori Tenochtitlan területén 1790-ben, építkezés közben. A kő eredetileg egy piramis mellett állt. Száz évvel kiásása után átszállították a mexikóvárosi Nemzeti Archeológiai Múzeumba. A bazaltból faragott korong ma is értékes forrásul szolgál az Azték írás és történelem további kutatásában. A régészek a kőbe faragott hieroglifákat először egy naptár jeleinek fogták fel – innen a kő “Azték naptár” elnevezése. A kő átmérője 3.6 méter, vastagsága 1.22 méter, súlya megközelítően 24 tonna. Legkülső szélén, a körminta legalján két kígyó néz szembe egymással, farkuk a kör legfelső pontján ér össze. A kígyópár egy dátum szimbóluma: valószínűleg i.e. 1011-re utal, amikor az Aztékok szerint a világ létrejött. A korong közepéből a napisten, Tonatiuh dugja ki fejét, nyelve áldozati-kés alakú, karmai között egy-egy emberi szívet tart. Az istent négy szimbolikus jel veszi körül, jelentésük a már letűnt négy világ.

 

A Birodalom hivatalos nyelve a klasszikus azték nyelv,más néven návatl volt. Az azték indián nyelv. A spanyol hódítások után majdnem kihalt, jelenlegi változatait elszórtan, megközelítően másfél millióan beszélik, nagy részük kétnyelvűségben a spanyollal. Néhány ezer elszigetelten élő indián csak aztékul tud.

Az azték civilizáció  hatalmas volt, mégis gyorsan megsemmisült. Az ok viszont egyértelműen külső eredetű: az 1519-től kezdődő, Cortez vezette spanyol hódítás. A spanyol konkvisztádorok földig rombolták az útjukba kerülő városokat, 1521-re pedig elfoglalták a birodalom fővárosát is, a spanyol korona gyarmatává téve ezzel a terület egészét.

Az Azték Birodalom abban a pillanatban bukott el, amikor Hernán Cortez az aranylobogót meglengette. Cuauhtémoc az aztékok utolsó uralkodója  ellenállásra buzdította népét, de harca hiábavaló volt.

Cortez elfogta, elvitte magával egy hondurászi expedícióra, és árulással vádolva, Yucatánban felakasztatta egy ceiba fára. A legenda szerint Cortezt még sokáig mardosta a bűntudat igazságtalan cselekedete miatt.

Az Azték Birodalom pedig ennek köszönhetően végleg letűnt: a múlté lett – gazdag kultúrájával együtt.

 

a

Kategória