‘Bábel Torony’ kategória archívuma

“És mondának egymásnak: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.” (Mózes I. 11.4.)

Bábel tornyát a mezopotámiai Babilonban építették fel az özönvíz utáni időkben. A város lakóinak az volt a terve, hogy olyan magas tornyot építenek, amely az égig ér.

Az Isten (Jahve) azonban megbüntette elbizakodottságukat azáltal,hogy összezavarta az építők nyelvét, hogy ne érhessék el célukat, s mivel emiatt nem értették meg többé egymást, szétszóródtak Babilonból a Föld különböző tájaira.

A héber mítoszok szerint Noé leszármazottai téglából és szurokból akarták a tornyot megépíteni. A szumír leírások szerint Nimród király építtette, hogy egy esetleges következő özönvizet annak tetejére menekülve túlélhessenek.

Ma a régészek úgy gondolják, hogy ez valószínűleg a zikkurat lehetett, amit a helybeliek Báb-ilu-nak hívtak: Isten kapujának. Ez egyébként a mai napig áll Babilon város közepén.

Kézai Simon a Gesta Hungarorum krónikában ezt írta Nimródról.: “…Az özön víz után a kétszázegyedik esztendőben a Jáfet magvából eredt Menroth óriás, Thana fia, minden atyafiával a múlt veszedelmére gondolva tornyot kezdett építeni, hogy ha az özönvíz ismét találna jönni, a toronyba menekülve a bosszuló ítéletet elkerülhessék…” Ez a leírás nem a bibliából származik, mivel nem egyezik a Mózes első könyvében olvashatókkal. A babiloni krónikában, amit a Berosszusz nevű utolsó papjuk írt a Kr.e. 4. században ez szerepel.:       “Midőn Belász, Jupiter (Jáfet) fia meghalt, Nemrót a népével Sineár (Szumir) mezejére jött, ahol kijelölt egy várost, és fölötte nagy tornyot alapított a víztől való megmenekülésnek a 131. esztendejében, és uralkodott 56 évig, és a tornyot felépítette a hegyek magasságáig.”

A félbemaradt torony magasságát a különböző források igen sokfélének adják meg. A leggyakoribbak a 100, 212 vagy 2484 méter, míg a legmerészebb elképzelések szerint elérte a 70 mérföldet (126 kilométer), és az egyik harmadát tűz pusztította el, a másikat elnyelte a föld, a harmadik pedig megmaradt.

Azt tudjuk, hogy az özönvíz előtti földi civilizáció sokkal fejlettebb volt, mint azt manapság az iskolákban tanítják. Őseink űrhajókon érkeztek ide más bolygókról, betelepülve a majdnem teljesen lakatlan Földre több hullámban kb. 6000 évvel ezelőtt, amire az időszámításunk (hun időszámítás) világosan utal.

Az első évszázadokban komoly technikai civilizációt építettek ki (Ataisz szigetén), melyet a globális katasztrófa javarészt megsemmisített. Az Ázsiába vándorolt túlélők elvileg képesek lehettek rá, hogy az özönvíz utáni évszázadban legalább részben újjáépítsék világukat és talán maradtak technikai eszközeik hozzá, hogy egy égig érő tornyot építsenek – szó szerint.

Ma az égig érő torony elképzelése űrlift néven ismeretes. Lásd: Arthur C. Clarke Az éden szökőkútjai c. fantasztikus regényét (Totem Könyvkiadó, 1993.).

 

Megtalálása:

Koldewey 1899. március 26.-án kezdte meg a bábeli vár a „Kasr” keleti oldalán Bábel tornyának kiásását. Ekkor már tisztában volt a történeti múlttal, amit a törmelék eltakart. Legfőképpen Assur-bán-apli óriás könyvtára révén szerezte ismereteit. 1899. április elsején így írt: „Tizennégy napja, hogy ások, és az egész vállalkozás tökéletesen sikerült!” Elsőnek rábukkant a hatalmas babiloni falra. A falak mellett domborművek maradványait találta. Babilonról a legszemléltetőbb leírást Hérodotosznak, és Ktésziasznak köszönhetjük. Ők a városfalat valóságos csodának tekintették. A szájhagyomány szerint a fal olyan széles volt, hogy két, egymással szemben találkozó négyesfogat is elfért rajta. Koldewey tüstént rábukkant erre a falra! Munkáját nagyon megnehezítették a körülmények. Tizenkét, helyenként huszonnégy méter vastagságú földmassza várt eltakarításra. Kétszáznál több munkással ásott télen, és nyáron, másfél évtizeden keresztül.

Koldewey hét méter vastagságú vályogtéglafalat ásott ki. Ettől tizenkét méternyi távolságra egy másik, 7,80 méter vastag fal emelkedett égetett téglából egy ugyancsak égetett kövekből épült 3,3 méter vastag árokfal kíséretében. A falak közötti térség valószínűleg földdel lehetett megtöltve, és itt férhettek el a fogatok. A falra egymástól 50 méternyi távolságban őrtornyokat építettek. Számukat a belső falon 360-ra becsülte, a külsőn 250-et számolt meg Ktésziasz.

Ezzel a fallal a világ legnagyobb városerődítményét ásta ki. Ez a fal azt is elárulta, hogy Babilon volt az egész Kelet legnagyobb városa, még Ninivénél is nagyobb!

Koldewey tehát Nabukodozor Babilonjára talált. Nem ásott ki egyebet, mint a roppant alapzatát. De a megtalált feliratokból tudta, hogy egykor állt a torony, melyről a Biblia beszél (ami kétségkívül létezett), és ami Hammurapi ideje előtt elpusztult. Ám a régi emlékére, helyébe másikat építettek.

És volt egy út is…:

Koldewey a nagyváros egy másik olyan részét is kiásta, amely soha nem került az általános köztudatba. Csupán egy út volt! Kiderült, hogy a világ legpompázatosabb útja, a rómaiak, sőt még az Újvilág útjait is beleértve, ha a pompát nem hosszra mérik! Nem közlekedési útnak épült, hanem díszfelvonulási útnak a nagy Mardukhoz. Az építtető, II. Nabú-kudurri-uszur erről így számol be: „Aibursabut, Babilon útját, a nagy Marduk-körmenetek tiszteletére magas töltéssel építettem ki. Turminabanda-kövekkel és Sadu-kövekkel tettem Aibursabut, az Illu-kaputól egészen az Istár-szakipat-tebisaig az ő istenségének körmenetéhez méltóvá. Összekötöttem az atyám által épített részekkel és fényesen elkészítettem az utat.” Igen, vallásos felvonulási út Marduknak. De egyben a városvédelem megerősítésének egyik része. Ez az út egy roppant méretű mélyúthoz hasonlított. Se jobbra, se balra nem engedett szabad kilátást. Mindkét oldalról hét méter magas, erős falak szegélyezték. És mert az út a külvárostól ilyen formában vezetett el egészen az Istár-kapuig, amely a tulajdonképpeni Babilon bejáratául szolgált, a kaput ostromló ellenség kénytelen lett volna ezen az úton előrenyomulni. Ez pedig a halál útja lett volna számára. Már az út szakadékszerűsége is minden támadóban nyilván szorongást ébresztett. S ezt a félelemérzést bizonyára még fokozhatta a százhúsz oroszlán serege. A 2-2 méter hosszú oroszlánok fénylően színes domborműként díszítették a falat, és úgy látszott, mintha egyenesen az ellenség elébe vonulnának.

Harminchárom méter széles volt az út. Középen aszfalttal bevont téglaalapzaton hatalmas mészkőtömbök feküdtek, több mint egy méternyi széles kvadrátok. Szegélyül feleakkora vörös és fehér erezésű breccia lapok szolgáltak, amelyeknek hegyes részeit szintén aszfalttal öntötték ki. Valamennyi kődarabba ugyanazt a feliratot vésték: „Nabukodonozor, Nabupolasszár fia, Babilon királya vagyok én. A Bábel-utat a nagy Maraduk körmenetére Sadu-kőlapokkal rakattam ki. Marduk Urunk, adj örök életet!” Mindabból ami Bábelből megmaradt még ma is a kapu kelti a legnagyobb hatást tizenkét méternyi magas falával. Tulajdonképpen két hatalmas kapu volt ez, erősen előreugró tornyokkal. A belépő bárhova nézett is mindenhonnan a szent állatok villogtak felé. Koldewey ötszázra becsülte a rémületet keltő állatok számát. Nem Istár istennő állata, az oroszlán díszítette a kaput, hanem Ramman (Abadnak is nevezték) a vihar istenének szent állata: a bika, és Szirrusz, a sárkány, a kigyófejű griff. (Négy magas lábon járt, hátsó talpa madárkarmokkal vértezve, teste pikkelyes, nyaka hosszú, lapos, nagyszemű kigyófején szarv, hasított nyelve kinyújtva….) Ez volt Babilon sárkánya.

Időszámításunk fordulója körül, a pártusok uralma alatt kezdődött meg Bábel széthullása. A Szászánidák korszakában (i. e. 226636) még álltak egyes lakóhelyek a hajdani paloták helyén. Az arab középkorban aztán már csak kunyhók – egészen a 12. századig. Manapság csak romokat, csillogó töredékeket látni, maradékát az egykori dicsőségnek. Jeremiás próféta szavaival: „Azért sakálok lakozzanak ott baglyokkal, és struccmadárnak fiai lakozzanak benne, és soha többé ne lakják azt, és ne legyenek lakosai nemzedékről nemzedékre.”

a

Kategória