‘Fekete szemű gyermekek’ kategória archívuma

A fekete szemű gyermekekkel történt találkozásokról szóló beszámolók mindössze 14 éve jelentek meg először. Ezek a gyerekek első pillantásra alig különböznek társaiktól, ám a lélek tükreként is ismert szem az ő esetükben annyira sötét, hogy félelem lesz úrrá az emberen. Van, aki biztos benne, hogy találkozott már ilyen gyerekkel, míg a szkeptikusok szerint létezésük egyszerű városi legenda.

1998-ban látott napvilágot a legelső történet a fekete szemű gyermekekkel kapcsolatban.

Az eset a Texas állambeli Abilene városában történt. Brian Bethel újságíró egy szokványos estén épp az autójába készült beszállni, amikor két kisgyermek lépett oda hozzá, akik arra kérték, vigye el valahova őket. A gyermekek látszatra teljesen átlagosak voltak, ám a kisugárzásuk közel sem volt az az ártatlan, védtelen, mint az az ifjakra jellemző. Brianen szinte egyik pillanatról a másikra uralkodott el a félelem és a pánik, mindeközben szinte öntudatlanul is ki akarta nyitni nekik az ajtót. Amikor azonban a gyermekek szemébe nézett, két teljesen koromfekete szempár szegeződött rá. Ettől olyannyira megijedt, hogy azonnal elhajtott a helyszínről. Az eset egy írásának köszönhetően látott napvilágot.

Ezután egyre-másra érkeztek az olyan történetek hasonló találkozásokról, melyek elsősorban inkább az interneten terjedtek.

Egy fiatal pár például egy boltban, jégkrémvásárlás közben találkozott a fekete szemű gyermekekkel. A pár női tagja kiment a bolt elé megenni a hűsítő édességet, amikor egy autóra lett figyelmes, melyből egy arc bámult kifelé. A lány eleinte maszknak gondolta a kirajzolódott képet, ám amikor közelebbről is megpillantotta, félelmet érzett, rémület lett úrrá rajta és sikoltozni kezdett. Az arc egy fekete szemű gyermeké volt.

Egy idős úr pedig egy liftben találkozott egy ilyen gyermekkel. Ő beszédbe is elegyedett vele: a gyermek megkérdezte, hova tart az idős úr, majd amikor a férfi annyit válaszolt, hogy haza, a gyermek így reagált: “jó dolog lehet egy otthon”. Az úr visszakérdezett, ám ő csak egy “sehova” választ kapott a gyermektől.

A légkör egyre feszültebbé vált. Amint a lift megérkezett, az idős úr szinte kirohant belőle, de amikor visszanézett – immár az autója mellől, az alagsori parkolóban – a lift üres volt.

Amikor másnap visszanézte a videofelvételeket a liftből, senkit nem mutatott mellette a kamera…

A liftbeli fekete szemű lény még egyszer megjelent az idős úr előtt, aki éppen hazafelé vezetett.

‘Egy utcai lámpa sem égett! Egy nagyvárosban ez több mint furcsa. Bekanyarodtam egy elágazónál, és kit láttam magam előtt? A fekete szemű embert a liftből! Ott gyalogolt előttem… Mondanom sem kell, beletapostam a gázba. Legalább öt közlekedési szabályt hágtam át, de nem érdekelt. Hogy kerülhetett elém, amikor otthagytam a liftben? Pláne gyalog?’

A gyermekekben több közös vonás is van a szemük különlegességén túlmenően. Akik találkoztak velük, arról számoltak be, hogy a fekete szemű gyermekek minden esetben a személyi szférába szerettek volna bejutni – legyen szó autóról vagy épp lakásról -, és mindig teljesen ártalmatlan ürügyet hoztak fel: szomjasak voltak, telefonálni szerettek volna, el akartak jutni az édesanyjukhoz az otthonukba. Ám valamilyen furcsa módon engedély nélkül nem léptek be sehova, inkább kérleltek. Az elbeszélések – akármennyire is félelmetesnek tűnnek – valójában minden esetben mentesek voltak az erőszaktól. Sőt, már-már bizalmat ébresztőnek tűnik az, hogy a kérésük elutasítása után is inkább győzködni próbálnak. Az egyik esetben, amikor vízért szerettek volna a házba bejutni, a következőket mondták: “Nem mehetünk be, amíg nem hív be minket. Reméljük, megteszi, mert nagyon szomjasak vagyunk. Engedjen be minket. Nem akarjuk bántani magát, nincs nálunk semmi”.

Chris és férje Michiganben utaztak, amikor egy pihenőhelynél Chris betért a női mosdóba. Amikor kijött, szemtől szembe találta magát egy fekete szemű asszonnyal.

‘Valami iszonyatos félelmet éreztem, mintha valami természetellenes lenne körülötte. A szeme… teljesen fekete volt. Nem láttam színt vagy ilyesmit, még a pupilláit sem. Hihetetlen késztetést éreztem, hogy mielőbb elkerüljek a közeléből. Mintha valami fenyegető lett volna benne… Semmi érzelem nem volt a tekintetében. Inkább hideg volt. Végig az volt az érzésem, hogy nem emberrel állok szemben. Volt benne valami ragadozószerű, mintha csak zsákmányra várna. Valami figyelmeztetett, hogy maradjak annyira természetes, amennyire csak tudok… Nagyon megkönnyebbültem, amikor a kocsiban ültem, és elmentünk onnan!’

 

Ten, 47 éves, lakáskiadással foglalkozik. Munkájából adódóan sokféle emberrel találkozott már, mindenféle bőrszínnel, életkorral, férfiakkal, nőkkel, de még őt is meglepte az a fiatalember aki egy nap felbukkant nála.

‘Tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Kiadó lakás felől érdeklődött. Emlékszem, mennyire megrázott a látványa.Nem volt rajta semmi különös, a ruhája rendben volt, mégis, a szőr felállt a hátamon. A szeme volt az. Rettegtem, ahogy a szemébe próbáltam nézni, de nem ment. Azt hittem, meghalok. Talán azt gondolják néhányan, hogy túlreagálom a dolgot, de a szemei teljesen feketék voltak. Rendesen beszélt velem, mégis rávágtam az ajtót. Meg kellett tennem. Végig úgy éreztem, hogy iszonyatos veszélyben vagyok.

 

Adele Fletcher a hálószobájában volt, olvasott. Este 11 körül kopogást hallott az ablakán. Nem rendes kopogás volt, inkább lassú, megfontolt koppantások sorozata. Amikor kinyitotta az ablakot, nagyon meglepődött. Két 10 év körüli gyermeket látott. Megkérdezte tőlük, mit akarnak ilyen késő éjjel, mire a válasz ez volt ‘Engedj be minket’

Adele nemet mondott. Megkérdezte, miért akarnak a gyermekek bemenni. Azt válaszolták ‘A mosdót szeretnénk használni’

 

Adele végképp meglepődött. Már az sem fért a fejébe, két ekkora gyermek hogy kóborolhat egyedül ilyen későn, azt meg főleg nem értette, mit akarnának egy idegen mosdójában. Becsukta az ablakot, és az üvegen keresztül még látta a két gyermek szemét. A két, teljesen fekete szempárt.

 

Egy újságíró az autójában üldögélt késő este, amikor két fiatal kopogtatott a kocsi ablakán. Azt szerették volna kérni tőle, hogy vigye őket haza, hogy anyjuktól pénzt kérhessenek egy film megtekintéséhez a közeli moziban. Az újságíró csodálkozott ezen, hiszen a legkésőbbi filmet is már félig lejátszották a mozik.

A két fiatal közül csak az egyik beszélt, a ‘szóvivő’. Amikor az újságíró vonakodott teljesíteni a kérésüket, ezt mondta.

‘Ugyan már, engedjen be minket a kocsiba. Nem mehetünk be, amíg nem enged be minket, érti? Csak engedjen be minket, eltűnünk, mielőtt észrevenné. Elmegyünk anyánk házához.’

Ezen a ponton az újságíró feltekintett, és végre belenézett a ‘szóvivő’ szemébe.

‘Teljesen fekete volt a szemük. Szénfekete. Nem volt írisz. Nem volt pupilla. Csak a feketeség, ami a környező fényeket tükrözte vissza. Az arckifejezésem elárulhatta, mit érzek, mert a hallgatag fiatal arcán mintha azt láttam volna ‘Rájött, kik vagyunk!’ A ‘szóvivő’ azonban elkomorult, és immár parancsolóan folytatta:

‘Gyerünk, uram. Nem bántjuk. BE KELL ENGEDNIE minket. NINCS fegyverünk’

‘Az utolsó mondata nagyjából úgy hangzott, mintha azt mondta volna ‘nincs szükségünk fegyverre’ Nagynehezen a sebváltóra fektettem a kezem. Amikor a ‘szóvivő’ észrevette, a hangja még inkább parancsolóvá vált, és talán pánik is volt benne:

‘NEM MEHETÜNK BE, AMÍG AZT NEM MONDJA, HOGY BEENGED!’

‘Sebességbe tettem a kocsit, és ész nélkül – hála istennek, hogy nem volt mögöttem másik autó! – kitolattam a parkolóból. Soha többé nem láttam őket…’

 

Egy fiatal lány és a barátja egy boltban jégkrémet vásároltak. A lány kiment a bolt elé, megenni a jégkrémet, míg a barátja még válogatott néhány dolgot. Miközben ette a jégkrémet, egy autóra lett figyelmes, amelyből egy arc meredt kifelé. A lány előbb farsangi maszknak nézte, majd amikor közelebbről is megnézte, olyan rémület lett úrrá rajta, hogy majdnem sikoltozni kezdett. Az arc egy élő ember (?) arca volt, de a szeme teljesen fekete volt. Se pupillája nem volt, se írisze.

‘Csak nézett engem, mozdulatlanul és meredten. Moccanni sem mertem. Nem mozdult. Egész végig nem mozdult. Odatapadt az ablakhoz, és engem figyelt. Iszonyatos volt.’

Amikor a lány barátja kijött az üzletből, észrevette barátnője megdermedt, rémült alakját. Amikor megkérdezte, mi baj van, a lány szótlanul az autóra mutatott, amelyből továbbra is bámult kifelé a titokzatos arc.

‘A barátom is meghökkent. Nyugtalan lett, majd kézenfogott, és azt mondta, azonnal tűnjünk el. Amikor hátranéztem, az arc még mindig a kocsi ablakában volt, és bennünket figyelt… Nagyon gyorsan eltűntünk onnan’

 

Egy fiatal nő, aki szociális tanácsadóként dolgozik Kalifornia egyik városában, a következőket mesélte:

‘A kocsiban ültem, szabaddá tettem az ülést magam mellett a barátom számára. Amint ez a gyerek felbukkant, egyből tudtuk, hogy valami baj van A barátom beugrott a hátsó ülésre, és azonnal lezártunk minden ajtót. Mielőtt azonban észbekaptam volna, valamiért letetekertem az ablakot, és elképedtem, milyen fiatal gyerekről van szó. Talán hét-tíz éves lehetett. Világosszőke, átlagos külsejű gyerek volt, de valami iszonyatosan rossz áramlott körülötte. Azt akarta, hogy engedjem be a kocsiba. Közel volta hozzá, hogy kinyissam az ajtót, de a barátom visszatartott, mialatt azt ismételgette, ‘Nincs több hely’ A gyerek ettől valahogy feldühödött, és ismételgetni kezdte: ‘NINCS TÖBB HELY, NINCS TÖBB HELY, NINCS TÖBB HELY‘ A szemébe néztem, és megdöbbentem, amikor láttam, hogy egyáltalán nincs fehérje! Elkapta a karomat. Hideg volt az érintése. Ellöktem magamtól, ráordítottam ‘NINCS TÖBB HELY!’, majd a gázra tapostam, és rettenetes lendülettel kikanyarodtunk a parkolóból. Mialatt hazafelé tartottunk, kétszer is láttuk ugyanazt a gyereket. Először egy gyümölcsösstandnál, majd egy piros lámpánál. ‘

A szemtanú még egyszer találkozott egy fekete szemű lénnyel.

‘Filmet néztünk a barátommal, amikor kopogtak. Nem a normális, egy-két koppantásos kopogás volt, hanem mint amikor a filmekben a kormány emberei berontanak a házadba. Ajtót nyitottam. Egy fiatal fiú állt ott, sápadt volt, fekete hajú. Megkérdeztem, miben segíthetek neki. Azt felelte, telefonálni szeretne. Nem éreztem körülötte semmi rosszat, úgy nézett ki, mint akiben bízni lehet, de ebben a pillanatban sikerült elkapnom a tekintetét. Fekete volt a szeme. Azonnal rávágtam az ajtót. Amikor kinéztem a kukucskálón, nem láttam senkit.’

 

Katie, egy fiatal lány, talán a legszörnyűbb élményt élte át a fekete szeműekkel kapcsolatban.

‘A munkatársam hazavitt, ahogy szokott. Kiszálltam a kocsiból, és akkor vettem észre ezt a két fiút, nem messze tőlem, az út túloldalán. Tizenöt-tizenhat évesek lehettek. Az egyiküknek hosszú haja volt, a másik csuklyás pulóvert viselt, a csuklya takarta a fejét. Nem éreztem jól magam. Hónapok óta láttam őket a szomszéd házaknál, de ez volt az első eset, hogy ilyen közel jöttek a házamhoz. Nagy nehezen rávettem magam hogy áthaladjak az úton. Futni lett volna kedvem, de annyira felbosszantott a merészségük, hogy megálltam, és megkérdeztem, mit akarnak. Azt felelték, telefonálni szeretnének, de a szomszédaim nem engedték be őket a házukba. Ekkor vettem észre a szemüket – szénfekete volt.

Halálra rémültem, de amennyire nyugodtan csak tudtam, azt feleltem, nincs telefonom. Kinyitottam az ajtót, hogy bemenjek, de ekkor a csuklyás fiú szólalt meg. Azt kérdezte, egy pohár vízért bejöhetne-e, mert szomjas. Néztem őket, hátha az imént tévedtem, de nem, jól láttam, fekete volt a szemük. Egyre inkább úgy éreztem, el kell menekülnöm előlük.’

 

Katie megfordult, hogy bemenjen, és ekkor a csuklyás fiú valami olyat mondott, amitől megfagyott benne a vér.

‘Nem mehetünk be, amíg nem hív be bennünket. Reméljük, hogy megteszi, mert szomjasak vagyunk’

Katie berohant a házba, és becsapta maga mögött az ajtót. Reszketve ült le a földre, remélve, hogy a fiúk elmennek. Ekkor azonban halk kopogást hallott a háta mögül. A fiúk az ablaknál álltak, és ismét a csuklyás beszélt:

‘Engedjen be minket. Nem akarjuk bántani magát, nincs nálunk semmi’

Katie-n eluralkodott a pánik. Nem volt benne biztos, hogy ezek a lények valóban csak akkor jöhetnek be a házba ha ő beengedi őket, nem is akarta kipróbálni. Minden nyílászárót alaposan megvizsgált, mindent ellenőrzött, hogy nem maradt-e véletlenül valahol valami nyitva.

Amikor kicsivel később hazaért a barátja, a fiúk még mindig ott voltak. A férfi megkérdezte, tudja-e, kik ezek a fiúk, mire Katie nemmel válaszolt. A barátja erre elmesélte, hogy amikor hazajött, a fiúk ott álltak, és nem mozdulnak.

Másnap Katie körbekérdezte a szomszédokat, hogy valóban akartak-e telefonálni náluk a fiúk, de a szomszédok egyike sem látta a fiúkat.

Katie időnként most is látja őket.

‘Néha felbukkannak az út túloldalán. Néznek. De nem jönnek olyan közel, mint akkor.’

 

Akármik is ezek a lények, nem emberek. Minden bizonnyal nem mókás kedvű tinédzserek, akik fekete kontaktlencsével szórakoznak. A videofelvételeken nem látszanak, hirtelen bukkannak fel egymástól távoli helyeken, és minden alkalommal negatív érzésekkel töltik el a szemtanúkat. Egy nyugalmazott katonatiszt szerint ők a Földre látogató 63 faj közül az egyik képviselői.

A fekete szemű gyermekek közös ismertető jegye továbbá az ósdi, sötét ruházat. Mindig kora este tűnnek fel, vagy napfénytől mentes helyeken, és még egy valami, mely az egész történet hihetőségét megkérdőjelezi: sosem készült se fénykép rólunk, se videofelvétel. Még a korábban említett liftes esetnél sem: az idős úr másnap ugyanis megnézte a biztonsági kamera felvételeit, ám azokon nem látszott senki – úgy tűnt, mintha végig egyedül utazott volna. A történetekben szereplő gyermekek ráadásul kivétel nélkül korukat meghaladó magatartást tanúsítottak, végtelen udvariasságról és választékos szókincsről tettek tanúbizonyságot.

Akik hisznek a létezésükben, többféle elképzelést is lehetségesnek tartanak a gyermekek eredetét illetően. Egyesek a “Men In Black” utódainak tartják, egy különleges osztagnak, akik a nulladik típusú találkozást átélt embereket figyelmeztetik arra, hogy ne szóljanak senkinek. Ám ennek ellentmond az, hogy a fekete szemű gyermekek valójában nem figyelmeztetnek, nem csinálnak semmit, mindössze a személyes szférába szeretnének bejutni. Ugyanakkor egy katonatiszt szerint ők lehetnek a 63, bolygónkra látogató idegen faj egyik képviselői. Mindezekkel ellentétben a legtöbben inkább ördögi, vámpírszerű lénynek vélik őket, amit megerősít az a tény is, hogy akárcsak a vámpírok, engedély nélkül ők sem lépnek be sehova.

A szkeptikusok szerint

Sokan már a legelső történet valóságát is megkérdőjelezik, lévén, hogy egy újságíró volt az, aki legelőször látta őket. Nem elképzelhetetlen, hogy a lap olvasottságán szeretett volna ilyen formán lendíteni. Ha azonban mégis igaz lehet a történet, akkor abban nagy szerepe lehetett az emberi elme játékának. Hiszen gondoljunk csak bele: sötét volt, csak az utcai lámpák fénye világított, és ha az újságíró a szokottnál fáradtabb is volt esetleg, egyetlen pillantás könnyen tévútra vihette őt. És hogy honnan akkor a többi történet? Mivel képi bizonyíték nincs a létezésükre, ilyen módon bárki könnyen hozzájuthat a vágyott 15 percnyi hírnévhez.

 

a

Kategória