‘Hogyan készítik el a vályogot?’ kategória archívuma

„Hogyan készítik el a vályogot?

Régen lehetett az idő, amikor a nádból épült házakat felváltotta a vert falazatú, majd a vályogból való építés. Az emberek rájöttek arra, hogy a sárból való házépítés ellenáll a viharoknak és vastagsága révén melegebb és erősebb. A vert falazatú házak helyett fokozatosan kezdett elterjedni a kis és nagy vályogból való építkezés. Annak az volt az előnye, hogy építéskor nem volt szükség zsaluzásra. A megszáradt vályogokat egy ember könnyen elbírta, falba lehetett rakni. Mikor a fal felépült, már lehetett padlásolni is. A vert falra várni kellett hogy kiszáradjon, mert szalmás sárból volt építve. Száradás után lehetett lepadlásolni. Úgy aztán a vályogvetés kezdett elterjedni. A községelöljáróságok a vályogvetést a község szélein engedték meg. Akik a vályogvetést vállalták, azoknak a községtől a vályogvetéshez cédulát kellett váltani. Voltak akik tavasztól kora őszig, állandóan vetették a vályogot.Azok általában megrendelésre vagy eladásra vetettek. Olyan emberek is voltak, akik a saját házukhoz maguk vetették ki a vályogot.

Kétféle vályog volt elterjedőben. Kis és nagy vályog.A kis vályogot a falban másfél sorosra rakták. Annak falszélessége, vastagsága 50 cm.
A nagy vályogból épült falat egysorosra rakták, annak falvastagsága 40 cm. A költségek visszafogása végett a község házainak nagyobb része nagyvályogból épült. Ahol több volt a pénz, ott téglát raktak a fundamentumba a ház falazata alá. Ahol kevesebb volt belőle, ott nem jutott tégla a fundamentumba. Kiásták az alapot, azt visszatömték és a vályogot a föld fundamentumra rakták. Amikor egy- és kétszobás házak épültek, hozzá tartozó konyhával a leghosszabb ház 13 méter hosszú volt. Szélessége 530 cm. A kétszobás ház felépítéséhez kis vályogból 5.000 darab, nagy vályogból 3.300 darab kellett. Az egyszobás konyhás házak nagy vályogból készültek. Egy 9 méter hosszú házhoz 2.400 darab vályog kellett. A falrakáshoz törekes, híg sarat használtak. Azzal kenték fel a sorokat és a vályogok közeit. A fal erőssége végett két soron nádszálakat raktak a sorok tetejére. Téglából épült házak alig voltak még abban az időben. Azok csak középületekben voltak találhatók. Meg néhány jobb módú család épített magának téglából készült házat. No, de visszatérünk a vályogvetéshez. A község szélén több helyen volt kijelölt vályogvetőhely. A vályogvetéshez kellett egy deszkából készült vályogvető. Ásó, lapát, kapa, vasvilla, egy nagy foszni deszka, egy-két veder és egy kubikostalyiga. Legelső teendő volt a törek megvétele és kiszállítása a gödör mellé. Fel kellett ásni egy gödörre való földet. A felső réteg földet keverni kellett az alsó réteggel. A felső fekete föld volt, az nem való volt egyedül vályognak. Legacélosabb volt a sárga földből készült vályog. Mikor készen lett az ásás, a megásott földet el kellett árasztani vízzel. Ha a víz alacsonyabban volt a megásott szinttől, vederrel kellett átkarolni a sárfészekre. A falu alatt a gödrökben legtöbbször volt víz. Csak rendkívüli szárazság idején illant el. Olyan esetben a gödörben földkutakat ástak. A vederre kötelet kötöttek a kútból húzták fel a vizet a sár tetejére. Egy éjszakát kellett ázni a felásott földnek ahhoz, hogy a víz azt eláztassa. A megázott földet vastagon törekkel terítették meg. Egy nagy kapával megkezdődött a sárcsomó átvágása. A sár térdig vagy azon felül is ért a kapáláskor.
A kapás előtt nagy barázdának kellett lenni azért, hogy abból a sáros vizet a kapával fel kellett hajtani a sár tetejére. Közben lábbal is meg kellett taposni a sarat. A kapást alig lehetett felismerni. Arca és egész teste pocsolyás volt. Kapálás közben a kapával a töreket el kellett igazítani, hogy egyenlő legyen mindenütt. Arra is vigyázni kellett a törek rárakásakor, hogy a törekben ne lehessen üveg vagy szúró vasdarab, ami a mezítlábat elvághatja. Jó vályogvető kétszer vágta át a sarat. Azok a vályogok eladásra kapósak voltak. Mikor készen lett a nagy csomó sár, hagyták egy kicsit pihenni. Aztán a gödör mellett egy másik ásónyomot ástak fel. Azt is elárasztották vízzel, hogy a munka folyamatos legyen. Majd megkezdték a sár kitermelését a gödörből. A foszni deszkára akkor lett szükség. Megrakták a kubikostalyigát sárral és azt felfele menet kitoszították a deszkapallón a helyszínre.

Oda, ahol kezdődött a vályog vetésének sora. A munkához legalább két személy kellett, azért, hogy az haladjon. Ahol a feleség besegített, ott ő vetette a vályogot. Nagycsaládos embereknél, ahol a gyermekek aprók voltak megtörtént, hogy az édesanyjuk is vetette a vályogot.
Kellett a pénz. A vályogvető személy megkezdhette munkáját: a vetőt letette a földre, egy vederbe vizet öntött és egy rongyot tett a vízbe.
A vizes ronggyal körülmosta a vető belsejét. Azért kellett , hogy a sár ne ragadjon meg a vető belsejében. A kiöntött talyiga sárból két kézzel jó nagy darabot elválasztott, és azt belecsapta a vető aljába. Addig kellett rakni, míg meg nem telt a vető. Közben a vető négy sarkában és mindenütt meg kellett öklözni a sarat a vetőben, azért, hogy sarkos és telt legyen a vályog. A sár tetejét egyenlően el kellett simítani. Mikor készen volt két kézzel egyszerre a vető két végén lévő fogókat meg kellett markolni, és a fogót egyenletesen fel kellett húzni a sárból.
Felhúzás után készen volt egy nyers vályog. Ha füves volt a vetőterület nem, de ha nem volt füves, töreket kellett szórni a vályog alá azért, hogy az könnyebben felforgatható legyen. Kihúzás után újra meg kellett vizezni a vető belsejét. Nagyon haragudtak akkor a vályogvetők, ha távollétükben renyhe gyerekek rátapostak a nyers vályogokra. Ha tönkretették azokat, újra kellett feldolgozni. Ahhoz, hogy a nyers vályog száradjon, jó idő kellett. 10-12 nap múlva, ha már lehetett a vályogokat élére kellett felfordítani. Úgy az alja is meg tudott száradni. A felforgatott vályogokat 3-4 hét múlva kazalba lehetett rakni. A kazlakat egyenes sorba rakták, úgy, hogy szellőző nyílásokat hagytak a rakásnál. Ott még tovább száradt. De az eső már kevésbé tudta károsítani. A kazalban egy sorban több száz vályog volt összerakva. Szállításkor a szekér oldalát, elejét, hátulját, a lőcsöket leszedték. Csak az alja deszkázat maradt fent, úgy könnyen hozzáférhető volt a szállítás. Az építés helyén a jól megszáradt vályogokat már falba is lehetett rakni.

Megjegyzés: A vályogvetés a fizikai munka egyik legnehezebbike közé tartozott. Arra a munkára nagy szükség volt. Voltak, akiknek kezeik alól utcasorokat lehetett felépíteni. Tavasztól őszig naponta napkeltétől naplementig verejtékeztek. Egész testük csupa sár volt. A kora tavaszi víz kifázította a lábaikat, karjaikat. Megállás csak akkor volt, ha betegek voltak. Kellett a pénz a családnak. Kellett a sok-sok vályog a lakosságnak.
Falu és község építői voltak ők elsősorban. Munkájukra fel lehetett nézni. Sok lakás, meleg otthonok épültek fel szorgalmuk folyamán.”

(Részlet a néhai B. Kiss Albert pékmester naplójegyzeteiből)

a

Kategória