‘idézetek’ kategória archívuma

Egy életre szóló lecke

Volt egyszer egy csoport béka…

… akik versenyezni akartak.

Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni.
Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és bíztassák a békákat.
Elkezdődött a verseny…
De…
A nézők közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára.
Ilyeneket mondogattak:
„Oh, de fárasztó!!!
Sosem fognak feljutni!“
Vagy:
„Semmiképp nem sikerülhet, a torony túl magas!“
A békák kezdtek lemaradozni…
…egyetlenegy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfele…
A nézők kiabáltak:
„Ez túl fárasztó! Senki sem fog feljutni!“
Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza… …Csak az az egy haladt tovább kitartóan…
Egyáltalán nem akarta feladni!
Végül mindenikük feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambicióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára!
Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerült neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek.
Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje hogy feljusson a csúcsra.
Ekkor derült ki, hogy…
A győztes béka SÜKET volt !!!A tanulság?Sose hallgass azokra az emberekre akik mindig negatívok és pesszimisták…
…mert ők elrabolják a legszebb vágyaidat és reményeidet, amiket a lelkedben hordozol!
Gondolj mindig a szavak erejére,
mert bármit hallasz vagy olvasol befolyásolja tetteidet!
Tehát:
Légy MINDIG …

OPTIMISTA!

És leginkább
Légy egyszerűen SÜKET, ha valaki azt mondja, hogy nem tudod megvalósítani álmaidat!
Gondold ezt:
Bármi sikerülhet neked, ha igazán akarod!

Egy pillangó története

Egy nap egy kis pillangó látszott egy félig nyitott selyemgubóban. Egy férfi ült és nézte a pillangót néhány óráig, ahogy küzdött, hogy testét kiszabadítsa a kis lyukon keresztül. Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen megállt. Úgy látszott, mindent megtett, amit tudott és semmi többre nem képes.

A férfi eldöntötte,segít a pillangónak. Fogott egy ollót és kinyitotta a selyemgubót. A pillangó könnyedén kijutott. DE a teste összeaszott volt, gyenge és szárnyai összezsugorodtak. A férfi tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílnak a szárnyai, megnőnek, kitárulnak és képesek lesznek elvinni a pillangó testét, szilárdak és erősek lesznek. Semmi nem történt! A pillangó az életét ebben a gyenge testben, összeaszott szárnyakkal töltötte. Soha nem volt képes repülni!Amit a férfi az ő kedvességével és jóindulatával nem értett…Hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak, ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból, szárnyaival képes legyen repülni.Néha pontosan a nehézségekre van szükségünk az életben.Ha hagyjuk az életünket akadálytalanul folyni, ez megbénít mindeket.Nem leszünk erősek, amikor annak kell lennünk.Nem fogunk tudni repülni.Kértem erőt…és kaptam nehézségeket, amelyek erőssé tesznek. Kértem bölcsességet… és kaptam problémákat, hogy megoldjam őket. Kértem jómódot… és kaptam agyat és izmot, hogy dolgozzak. Kértem bátorságot… és kaptam akadályokat, hogy legyőzzem őket. Kértem szerelmet… és kaptam bajban lévő embereket, hogy segítsek. Kértem jóindulatot… és kaptam lehetőségeket.Semmit nem kaptam meg, amit akartam, de mindent megkaptam, amire szükségem volt.Éld az életet félelem nélkül, nézz szembe az akadályokkal. Tudd, hogy képes vagy legyőzni őket!!!

 

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt.

A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.

Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós ékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot , a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján.A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak feléfordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem.Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! – mondta a férfinak.Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel.Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért.Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma – bármilyen sok is jusson eszedbe – véges.

 

A JEL

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt belőle a szó, Miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy Írjanak levelet neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, Reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még élnek a szülei leginkább.

Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.

Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

– Cseréljünk helyet. Majd én Figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, Amikor a nő meglátta az almafát.

Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember Vallat:

– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

SZERELEM
Reggel zsúfolt volt a rendelőben, 8:30 körül Amikor bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója. Kertem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül percenként az órájára néz. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, Miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak … az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem Szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az Idősek otthonába kell, menjen, Ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével. Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer-kóros felesége 7 éve él az Idősek otthonában. Gondolva, hogy egy feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel … Akkor Csodálkozva Megkérdeztem: “És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?” Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: “Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő.”Szó nélkül maradtam, és kellemes Borzongás futott végig rajtam, Miközben néztem a siető léptekkel Távolodó öreget … Lenyeltem a könnyeimet, Miközben arra gondoltam: “Ez a szerelem!? / Ismeretlen szerző /Reggel zsúfolt volt a rendelőben, 8:30 körül Amikor bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója. Kertem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül percenként az órájára néz. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, Miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak … az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem Szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az Idősek otthonába kell, menjen, Ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével. Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer-kóros felesége 7 éve él az Idősek otthonában. Gondolva, hogy egy feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel … Akkor Csodálkozva Megkérdeztem: “És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?” Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: “Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő.”Szó nélkül maradtam, és kellemes Borzongás futott végig rajtam, Miközben néztem a siető léptekkel Távolodó öreget … Lenyeltem a könnyeimet, Miközben arra gondoltam: “Ez a szerelem!

 

Két barát ment a sivatagban. Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött. Anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba: “Ma a legjobb barátom lekevert egyet!” Mentek tovább a sivatagban, egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldoklani kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste: “Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!” Az a barát, aki lekevert egyet, majd megmentette a másikat, megkérdezte: “Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért?” A másik azt válaszolta: “Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el.” TANULD MEG SÉRELMEIDET HOMOKBA ÍRNI, JÓSZERENCSÉDET PEDIG KŐBE VÉSNI!!! Az Ember szíve… Miért van az ember szíve rejtve? Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el – újból és újból. – Miért búsulsz Funo? – A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is félt volna tőle, hisz bárhányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta. – Elhagytam a szívem. – pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba. – A szíved? – csodálkozott a vén Halerum. – Igen – azt! – Hüppögte. – Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! – könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból. A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor azok széttárultak – lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne. – Megtaláltad! – kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. – Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add ide kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy! Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel. – Tudod mit? – töprengett a remete. – Hadd válasszam meg én a helyét. – Rendben. – egyezett bele Funo. Halerum elmosolyodott és a parányi szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből – és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett. – Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? – értetlenkedett. – Figyelj rám Funo. – az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott. – Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább – és ezt már nem veheti el senki sem. Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott. – Köszönöm Halerum! – nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott. Halerum pedig csak bámult a távolodó gyermek után és mosolygott – majd egyszer megérti. Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá a nevek – újból és újból.

 

MI AZ, HOGY SZERETNI?… Egy őszi hideg szeles késő délután, Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán. Magányos volt, s hideg szíve, Senkit sem szeretett, őt se szerette senki sem. Kigyúltak már azt utcai fények, S erősebben fújtak a fagyos szelek. Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, Lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve, Zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elővette, ám leejtette, Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette. – Mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan. A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan, – Bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.- A férfi a vállát rándítva mondta – Én ilyent nem kértem.- Azzal bement a fűtetlen, hideg házába. Kopott kabátját hanyagul ledobva, Kályhájába tüzet rakva Kavargott benne a kislány mondata. – minek nekem virág? mormogta. Éjszaka lett, nem jött álom a szemére, Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe, – virágot nekem? Nekem? Nekem ültette. Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette, Kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette, A házba bevitte és gondosan elültette. Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak, Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak. Kislány szelíden szólt, s rámosolygott. – Látom bácsi, bevitted a virágot.- -Be – válaszolta, majd elballagott. Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül, Várja a kisvirág, mely az ablakában ül. A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott, A férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott. Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette, Hanem egy nagytábla csokit is levett a polcról és kosarába tette. Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva, Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába. Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett, -A kislányt keresem, a szomszédból vagyok- – A kislány beteg lett, kórházba van – mondta a nénike – a nagymamája vagyok.- A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett. -Hová,… hová ? – szólt egy nővér. -Egy kislányt keresek, ma hozták be, mert beteg lett. – Ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.- Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból. Eljött a nap! Szomorú szívvel felvette fekete öltönyét, és a csokit is elővette táskájából, Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból. Könnyes szemmel lépett a parányi sírhalomhoz, a csokit és a szirmot ráhelyezte. -Köszönöm Neked!- összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta. Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra -Köszönöm!- csak ezt az egy szót mormolta. Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kisvirágját magához vette, Kivitte a temetőbe, és a kislány sírjára könnyezve elültette. – Ezt a virágot Tőled kaptam, Látod?… Most visszaadom, Már tudom,… mert megtanultam, Mi az, hogy szeretni?… Hogy néha meg kell állni,és Másokkal is törődni! Köszönöm…

 

Az utcán megpillantottam egy kislányt, aki didergett vékonyka ruhájában. Szemmel láthatóan semmi reménye sem volt arra, hogy tisztességes ételhez jusson. Dühömben így szóltam Istenhez:
– Miért engedted ezt meg? Miért nem teszel valamit?
Egy darabig Isten semmit sem szólt. De akkor éjjel, egészen váratlanul, Isten válaszolt:
– Én tettem valamit. Megteremtettelek téged.

Anthoni de Mello

 

Megfontolandó szavak az öregségről.

Egy nap, egy fiatal barátnőm azt kérdezte tőlem, milyen érzés öregedni. Meghökkentem kérdésén, mert én sosem gondoltam arra, hogy én öreg lennék. Az ifjú hölgy, látván reakciómat, rögtön zavarba jött, de megmagyaráztam neki, hogy számomra ez egy érdekes kérdés, elgondolkodom rajta és majd később válaszolok neki.

Végülis úgy döntöttem, hogy az öregség egy ajándék.

Tulajdonképpen életemben most lehetek először az, aki mindig is szerettem volna lenni. . Persze, nem a testem! Időnként én is kétségbeesem a ráncaim, a táskás szemem, a megereszkedett fenekem miatt. És gyakran meghökkenek azon az öreg nőn, aki visszanéz rám a tükörből /aki pont úgy néz ki, mint az anyám/, de nem sokáig gyötrődöm ezek felett.

Sosem cserélném el az én nagyszerű életemet, a szerető családomat, az én csodálatos barátaimat a kevésbé ősz hajért vagy egy feszes hasért. Ahogy korosodtam, egyre kedvesebb lettem a magam számára és kevésbé kritikus magammal szemben. A saját barátommá váltam. Nem tolom le magam, ha több süteményt eszem a kelleténél, vagy nem vetem be az ágyat, vagy megveszem azt a virágtartót az erkélyre, amire semmi szükség nincs, de jól néz ki. Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezkedjek, hogy rendetlen legyek, hogy extravagáns legyek.

Annyiszor megéltem, hogy legkedvesebb barátaim idő előtt elmennek; mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az öregség hoz magával.

Ki törődik azzal, hogy hajnali 4 –ig olvasok, vagy játszom a computeren?
Táncolhatok a régi muzsikára, ha úgy tartja a kedvem és sírhatok a régi szerelem emlékén…..és meg is teszem.
Sétálok a vízparton egy olyan fürdőruhában, amiben kidomborodnak a testrészeim, és önfeledten vetem bele magam a hullámokba, ha jól esik, és nem törődöm a motorcsónakokból rám vetett sajnálkozó pillantásokkal.
Ők is lesznek öregek.

Tudom, persze, azt is, hogy időnként feledékeny vagyok. És hát van is néha mit, elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra emlékszem.

Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne tört volna meg, amikor elveszítesz valakit, akit szerettél, amikor egy gyerek szenved, vagy elüti a cicádat egy autó? De a megtört szív az, ami erőt ad és megértést és részvétet kelt. Egy olyan szív, mely sosem szenvedett, érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog örömöt érezni a tökéletlenség felett.

Én nagyon boldog vagyok, hogy elég soká éltem ahhoz, hogy megőszülhessek, hogy a fiatalos nevetésem mély ráncokat mart az arcomra. Oly sokan vannak, akik soha nem nevettek és oly sokan, akik nem érték meg, hogy ősz hajszálaik legyenek.

Ahogy múlnak az évek, úgy egyre könnyebb pozitív lenni. Egyre kevesebbet kell törődni azzal, mit gondolnak mások. . Én nem teszek fel magamnak se kérdéseket. Ráadásul fenntartom magamnak a jogot, hogy ne legyen igazam.

Nos, válaszolva ifjú barátnőm kérdésére, elmondhatom, hogy nem bánom, hogy öregszem. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint, hogy mi lett volna ha… vagy azon izgassam magam, mi lesz majd. És minden áldott nap eszem édességet /már ha kedvem van hozzá/

Mindig mosolyogj és a szívből fakadó igaz barátságokra nagyon vigyázz!

 

Na ezen a hideg is kirázott……

Anyu, miért?

*Elmentem egy buliba, Anyu, és emlékszem a szavaidra. Megkértél,

hogy ne rúgjak be, így hát nem ittam semmi alkoholt.Büszke voltam, Anyu, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam alkoholt vezetés előtt, Anyu, amiért a többiek gúnyolódtak is velem.
Tudtam, hogy igazad volt, Anyu, és hogy neked mindig igazad van. A buli lassan véget ért, Anyu, és mindenki hazaindult.Ahogy az autóhoz léptem, Anyu, tudtam, hogy épségben haza
fogok érni: nevelésed alapján – felelősségteljesen és büszkén!

Lassan mentem, Anyu, és bekanyarodtam egy kis utcába. De a másik sofőr nem vett észre, és frontálisan belém hajtott.

Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, amint mondják, hogy a másik sofőr ivott. És most én vagyok az,akinek ezért meg kell fizetnie!

Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek siess! Hogy történhet ez meg velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem minden tiszta vér, Anyu, és a legtöbb az én saját vérem. Hallom, az orvos azt mondja, Anyu, hogy már nem tud segíteni rajtam.

Csak azt akarom mondani, Anyu, esküszöm, tényleg semmit sem ittam. A többiek voltak, Anyu, akik semmivel sem

törődtek.

Valószínűleg a másik sofőr is egy ilyen buliban volt, mint én, Anyu.
Egyetlen különbség van csupán: ő volt az, aki részeg volt, és én vagyok az, aki most meg fog halni!

Miért isznak az emberek, Anyu? Ez az egész életüket tönkreteszi!
Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek! A férfi, aki belém jött, Anyu, körbe-körbe szaladgál, én pedig itt fekszem,és haldoklom. Ő meg csak néz rám hülyén!

Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon, Anyu. És mondd meg Apunak, hogy legyen most bátor. És ha már a mennyországban
leszek, Anyu, írasd a sírkövemre: “Apja lánya”.

Valaki mondhatta volna neki, Anyu, hogy ne igyon, ha vezet. Ha mondta volna neki valaki, Anyu, most nem kellene meghalnom.

Már alig kapok levegőt, Anyu, és nagyom félek. Kérlek, ne sírj miattam, Anyu. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád!
Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem, Anyu:

NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN,

MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI???

Megjegyzés: Ez a történet a Springfield High School ( USA ) – ból terjedt el, egy héttel azután, hogy 2 diák autóbalesetben lelte halálát.*

A szeretetről

Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretet zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek.
Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk. Még gyöngédséget és szenvedélyt is lehet zsarolni; de a szeretet szuverén.

(Márai Sándor)

 

Nincs az a nehézség…

Nincs az a nehézség, amelyet a szeretet ne győzne le.
Nincs az a betegség, amelyet a szeretet meg ne gyógyítana.
Nincs az, az ajtó, amelyet a szeretet fel ne nyitna.

Nincs az a szakadék, melyet a szeretet át ne hidalna.
Sem bűn, amelyet elég szeretettel ne lehetne jóvátenni.
Nem számít milyen mélyen gyökerezik a gond.
Milyen reménytelenek a kilátások.
Milyen kusza a zűrzavar.
Milyen nagy a hiba.
A helyesen értelmezett szeretet mindent megold.
S ha elég erős benned a szeretet,
te leszel a világ legboldogabb és legerősebb embere.
A legszebb emlék…

A legszebb emlék a SZERETET, amit egymás szívében hagyunk magunk után.
A SZERETET nem más, mint annak érzése és megértése, hogy a másik ember
különböző.

Élni annyi, mint szeretni. Szeretni látni és megmutatni, érezni és
érzékeltetni, meghallani és meghallgatni, magasba szállni és fölröpíteni,
kinyilni és felnyitni, megérteni és megértetni, együtt érezni és eggyé
olvadni – és tudni, hogy a SZERETET a legmagasabb rendü alkotás.Ahhoz, hogy elengedd magad és felszabadulj, mindent meg kell változtatnod.
Amikor eszel, egyél örömmel, amikor táncolsz, legyen benne öröm, amikor
beszélsz valakivel, tedd örömmel. Amikor sétálsz az utcán, tedd örömmel,
mert most a jelenben, nem vagyunk tudatában annak, hogy mennyi mindent
szalasztunk el. Egy egyszerű séta az utcán annyi örömet hozhat… Ki
tudja?… Talán nem lesz másnap… Holnap talán már nem tudsz sétálni az
utcán… Holnap talán már nem leszel ott, hogy élvezd a napot… A szél ott
lesz, de TE talán nem… Ki tudja mit hoz a holnap?… Ahhoz, hogy igazán
ÉLJ, fontos a múlt feltétel nélküli elengedése… Vagyis, ha valaki megbánt,
csak homokba szabad írnod, hogy a megbocsátás szele el törölje a szavakat…
Mindezekáltal tehát légy hálás az életedért, a sorsodért és a
megpróbáltatásaidért is…..???…..
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy 10 éves kislány, aki két
testvérével, apukájával és anyukájával élt együtt, egy nagyon boldog,
nagycsaládban.
Egy szép, hóeséses téli estén együtt ülték körül a nagy ebédlőasztalt, hogy
közös erővel levelet írjanak a közelgő Jézuskának.
A kislány szomorúan ült a papír felett, miközben testvére játékok nevének
százait vetette a fehér lapra. A kislány szomorkás arcára édesanyja is
felfigyelt, aki megkérdezte a csöppséget, miért nem írt még egyetlen sort
sem.
A kislány válasz helyett a könnyeivel küszködött, de azért nagy nehezen
elárulta, hogy azért pityereg, mert ő egy nagyon nagy dolgot szeretne kérni
karácsonyra. Egy olyat, amit még talán a Jézuska sem teljesíthet. Anyukája
megnyugtatta a pityergő kislányt és elmesélte neki, hogy egyetlen egy olyan
személy létezik a világon, aki a Földön élő összes gyermek kívánságát
teljesíteni tudja. Ez pedig pont az a személy, akinek a levelet kellene
írnia.
A gyermek, miután kissé megnyugodott, a következő betűket kanyarította a
papírra:
Kedves Jézuska!
Én most először írok levelet neked, mert anyukám azt mondta, hogy te minden
kívánságomat teljesíteni tudod.
Én egy nagy ajándékot szeretnék kérni tőled. Nagyon szeretem a nagypapámat,
aki nagyon nagy beteg, és már a doktor bácsik sem tudják meggyógyítani.
Amióta beteg, már nem játszik velünk és mosolyogni sem mosolyog. Én azt
szeretném karácsonyra, hogy a nagypapa legalább még egyszer rám mosolyogjon.
Teltek múltak a hetek és elérkezett a szenteste. Mindnyájan együtt állták
körül a karácsonyfát, a nagypapa pedig a karosszékében ülve, éppen hogy csak
látta a karácsonyi gyertyák lobogó fényét. Érzéseit kimondani, a tüdejében
elhatalmasodó daganatoktól már nem tudta.
A rengeteg játék, ruhanemű és csokoládé mellett, persze a nagypapának is
jutott egy masnival átkötött kis doboz. Az egész család odagyűlt a fotelja
mellé és mindenki kíváncsian várta, őt vajon mivel lepte meg a Jézuska.
A nagypapi kinyitotta a dobozt, amelyben egy boríték volt. Mindenki
türelmetlenül várta, mit tartalmaz a borítékba rejtett papír.
A következő sorokat kezdte felolvasni a nagymama:
Kedves Jézuska!
Én most először írok levelet neked, mert anyukám azt mondta, hogy te minden
kívánságomat teljesíteni tudod…
A kislány egyből megismerte a Jézuskának írt levelét. Felnézett a
nagypapára, aki most őt nézte, szájának szegletében egy apró piciny
mosollyal. Ez volt a nagypapa életének utolsó mosolya, ami csak a kislánynak
szólt.
Ez a kislány, azóta minden évben levelet ír a Jézuskának, mert ő már tudja,
hogy az igazán fontos kívánságok az év legfontosabb napján valóra válnak.
Lássátok a tavaszt!

Vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap táblával, a következő szöveggel: Vak vagyok, kérem, segítsenek!
Arra ment egy újságíró és látta a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát és a másik oldalára írt egy mondatot.
Délután visszatért a vak emberhez és látta a kalapban sok pénz van. A vak felismerte lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.

Az újságíró így válaszolt:
– Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.
Mosollyal az arcán távozott. A Vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt: Tavasz van és én nem láthatom!
Igazán szép történet..
“Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így szólt: – Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi? – Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben? – Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyerekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg, és úgy halnak meg mintha sose éltek volna. – Atyaként mit szeretnél, ha gyerekeid mely tanulságot jegyeznék meg?- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magunkat, saját magunkhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzéseiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is. Búcsúzásul megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt: – Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél.

 

A lélek éneke

Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyerek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen, elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét.
Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujában, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket.
A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezét éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési cerceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal.

Jack Kornfield

 

Mint az áradó folyó…
“A fiú nézte, ahogy a nagymamája levelet ír. Egyszer csak megkérdezte:
– Egy olyan történetet írsz, ami megtörtént velünk? Netán ez a történet rólam szól?
A nagymama abbahagyta az írást és elmosolyodott. Így felelt az unokájának:
– Valóban rólad írok. De a szavaknál is sokkal fontosabb a ceruza, amit használok. Szeretném, ha a tiéd lenne, amikor nagy leszel.
A fiú kíváncsian ránézett a ceruzára, de nem látott rajta semmi különöset…
– De hát ugyanolyan, mint a többi, amit eddig láttam!
– Minden attól függ, hogyan nézed a dolgokat. Van öt olyan erénye, amit ha sikerül megőrizned magadban,
mindig békében leszel a világgal.
Az első erény: nagy dolgokat vihetsz véghez, de soha ne feledd, hogy van egy Kéz amely vezeti a lépteidet. Ezt a kezet mi Istennek hívjuk, és mindig az Ő akarata felé fog téged vezetni.
A második erény: néha egy kicsit abba kell hagynom az írást, hogy kihegyezzem a ceruzát. A ceruzának ez szenvedést okoz, de a végén hegyesebb lesz. Van olyan fájdalom, amit el kell tudnod viselni, mert jobb ember leszel tőle.
A harmadik erény: a ceruza mindig hagyja, hogy kiradírozzuk azt, amit elrontott. Megérti, hogy ha kijavítunk valamit, amit rosszul csináltunk, az nem szükségszerűen rossz – épp ellenkezőleg: fontos, mert az igazság útján tart minket.
Negyedik erény: a ceruzában nem a fája vagy a külső formája a lényeg, hanem a grafit, ami benne van.
Ezért mindig törődj azzal, ami a bensődben történik.
Végül a ceruza ötödik erénye: mindig nyomot hagy maga után. Tudd meg, hogy az életben te is ugyanígy nyomot hagysz a tetteid után, és ennek tudatában cselekedj.” Paulo Coelho
Végzet

Egy asszonynak, aki a végzete ellen panaszkodott, ezt válaszolta a Mester:

– Te alakítod a végzetedet.

– De arról nem én tehetek, hogy nőnek születtem.
– Hogy valaki nőnek születik, az nem a végzet. Az a sors. A végzet az, hogy hogyan fogadod el női mivoltodat, s mit hozol ki belőle.(Anthony de Mello)

 

A pokol kapui

Egy Nobushige nevezetű katona elment Hakuinhoz – a zen mesterhez – és a következő kérdést tette fel neki:
– Valóban létezik Paradicsom és Pokol?
– Ki vagy te? – kérdezte Hakuin.

– Szamuráj vagyok – válaszolta a harcos.
– Te? Szamuráj? – kiáltott fel Hakuin. – Miféle uralkodó fogadna fel téged testőréül? Hiszen olyan a képed mint egy koldusé!
Nobushige annyira feldühödött, hogy már-már kardot rántott, de Hakuin csak folytatta:
– Szóval kardod is van. Biztosan az is olyan tompa mint a fejed!
Amint Nobushige kardot rántott, Hakuin megjegyezte:
– Innen nyílnak a Pokol kapui.
E szavakra a katona – megértvén a mester tanítását – visszadugta kardját a hüvelyébe és fejet hajtott.
– És innen a Paradicsomé – mondta Hakuin.
Egy bolond kiesik a hatodik emeletről: a földön fekszik, miközben egyre nagyobb a tömeg körülötte. Arra járó rendőr oda siet és megkérdezi: – Mi történt?
– Nem tudom – feleli a bolond – én is csak most érkeztem……

Mit gondolsz te honnan érkeztél? Mit tudsz arról, hogy ki vagy ? És mit tudsz arról hová tartasz? Ezek a legalapvetőbb kérdések, de neked az a fontos, meg mondják neked te ki vagy.Pedig ezt csak te tudhatod, a válaszok benned vannak…..ne kívül keress……

 

 

Mese az erdőről

Tudnod kell kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette,
és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb
angyalkáját, hogy szétossza köztük a világ kincseit.Az igazi
kincseket.Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek
közé, és mindenkinek a szívébe tegyen belőle egy darabkát. A
másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a
békességet.Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét az angyalkái
között a Jóisten.
Odamentek sorra minden emberhez.Az emberek azonban lezárták
szíveiket nagy súlyos lakatokkal.Gyűlölet, írígység rosszindulat,
kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől
a másikig: a szívek nem nyíltak meg és ők nem tehették bele a Jóisten
ajándékait……..
S ahogy ott a Jóisten szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a
negyedik kicsi angyalka , akiről már bizony meg is feledkezett volt, és
ezt mondta._Hallgass meg engem édes jó Istenem! Lám odaadtad
angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet meg a békességet, de
ők bizony nem érnek vele semmit, amíg az emberek szíve zárva marad.
Add nekem az erdőket és én majd megnyitom vekük az emberek szívét.
-próbáld meg lelkecském- mondta kedvesen a Jóisten-Legyen ahogy
kívánod: neked adom az erdőket!
………………………………
Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első.
De hiába daloltak a madarak,és hiába mesélte legszebb meséit a
forrás,hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák az ember nem
látott meg és nem hallott meg mindebből semmit.Fejszét fogott ,
levágott egy fát,és elment vele.Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra
sem.Rontó ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, mikor látták, hogy hiába szép az
erdő, a rontó ember nem látott meg belőle semmit.megsiratták a
szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel és hidegen.Ez volt az első
harmat a földön.Az estéli harmat.Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember.Jött, de ő sem látott meg semmit az
erdőből.Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta,
és száraz rőzsét gyűjtött.Száraz ágakat keresett csupán a csodaszép
erdőben.Az ő szíve se nyilhatott meg.Jött és elment.Gyűjtő ember
volt.Az angyalok megsiratták őt is , még jobban mint az elsőt.És ez volt
az erdőn a második harmat.A hajnali harmat.
És akkor jött a harmadik ember. Jött , megállt a tisztás széliben és
meghallotta sírni az erdőt.Meglátta a virágokat, fákat.Meghallotta a
csermelyt.És halkan mondta:-Istenem milyen szép…
És abban a pillanatban lehulott szívéről egy rozsdás lakat.Akkor kelt a
nap.Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák
tetejét.Szempillantás aladt felszáradt a harmat , szétfoszlottak a ködök
. ragyogott a kék ég , csillogtak a fűszálak, és egyszerre megszólalt
minden madár.
Milyen szép!- mondta mégegyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott
szívébe bele tették a kincseket. A jóságot a szeretetet és a
békességet.Magasan fönn az égben , fehér felhő tutajon a Jóisten ült
maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából és alámosolygott a
földre.Így volt ez lelkecském és azóta is így van.Háromféle ember él a
világon: a rontó-ember, a gyűjtő- ember és a látó-ember.Te látó-ember
leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy , figyelve lépj és lábujjhegyen.Mihelyt a fák alá
belépsz és felrebben előtted az első rigó: tudnod kell , hogy az erdő
észrevett…………………………….

 

 

Rémségek az egyetemi tananyagban

Az olasz Camerini egyetemen,a víg kedélyű pszichológiaprofesszor,Dr.Giuseppe Stoppolini okkultizmusról tartott előadásai voltak a legnépszerübbek.1950 szeptemberében az egyik előadáson bemutatta hallgatóinak Maria Boccát.A hölgy transztba esett,és midannyiuk számára megdöbbentő dolgokat közvetített.Maria a transzállapotban olyan elhunyt férfiak és nők hangján beszélt,akik a jelenlévők elött is ismertek voltak.A szeánsz vége felé egy ismeretlen hangon szólalt meg,kérte,legyenek hozzá könyörületesek és hallgassák meg.A következőket mondta:Rosa Menichelliként születtem.Amikor meghaltam a Rosa Spadoni nevet viseltem,de azóta már a férjem is meghalt.Mindketten a Castel-Raimondo temetőben vagyunk eltemetve,Camerinótól néhány mérföldnyire.Csak azt kérem önöktől,h

ogy segítsenek embertársaikon,nehogy a velem történtek másokkal is megessenek.A halotti anyakönyvi kivonat kiállítása után két nappal mély kómában feküdtem.Kivittek a temetőbe és elevenen eltemettek.Minden hallgató szó nélkül ült a döbbenettől,Maria pedig ájultan esett össze.A következő napon Dr. Stoppolini utána nézett,s valóban létezett egy Rosa Spadoni nevü hölgy,aki 1939 szeptember 4-én halt meg a camerinói közkorházban.Két nappal később a Castel-Raimondo temetőben vettek tőle végső búcsut.Mivel már egyetlen rokona sem élt,senki nem tiltakozott a holttest exhumálása ellen.1950 szeptember 13-án kis csoport gyűlt össze Rosa sírja körül.Dr.Stoppolinin és az általa felfogadott két munkáson kívül jelen voltak még orvos-pathológusok a camerinói egészségügyi bizottságtól,három köztisztviselő,akik az olasz kormányt képviselték,és egy fényképész is.Egy órányi ásás után előbukkant a koporsó,és Dr.Stoppolini maga állt a gödörbe,hogy felemelje a tetejét.A benne talált csontváz a hátán feküdt,koponyája balra fordult.Bal karja felfelé hajlott,ujjai a szájüregbe préselődtek.Térdeit felhúzta,mintha erővel próbálta volna felnyomni a koporsó fedelét.Még ennél is szőrnyübb látványt nyújtottak Rosa körmének párhuzamos kaparásnyomai,ahogyan megpróbált kimenekülni a koporsóból.A pathológusok a következő nyilatkozatot tették közzé:”Az ,hogy Dr.Stoppolini hogyan jutott információi bírtokába,nem lényeges.Egyet kell értenünk vele abban,hogy Rosa Spadonit kómás állapotban temették el,amikor az élet jeleit nem lehetett észrevenni.Az asszony a koporsóban tért magához,ahol már senki nem tudott segíteni rajta.”
Háborús időkben gyakran lehetünk tanúi az igaz, önfeláldozó barátság példájának.

Egy ilyen történet két elválaszthatatlan jó barátról szól az első világháborúban. Együtt jelentkeztek a hadseregbe, együtt vettek részt a kiképzésen, együtt mentek hajón külföldre, és egymás mellett küzdöttek a fronton. Az egyik támadás alkalmával az egyikük a szögesdróttal borított mezőn olyan súlyosan megsebesült, hogy nem tudta visszavonszolni magát a lövészárokba. Az egész terület súlyos ellenséges tűz alatt állt, és öngyilkosság lett volna megkísérelni a megmentését. Barátja mégis meg akarta kísérelni. Mielőtt azonban a lövészárokból kimászott volna, parancsnoka visszarántotta és megtiltotta, hogy kimenjen: “Már késő, nem tehetsz érte semmit, legfeljebb téged is lelőnek.” Néhány perccel később a tiszt hátat fordított neki. Erre a férfi azonnal elindult, hogy eljusson barátjához. Nem sokára támolyogva jött vissza, életveszélyesen megsebesítve, de barátjával – aki már holt volt – a karjaiban. A tiszt dühös volt, ugyanakkor mélységesen megindult. “Micsoda tékozlás!” – kiáltotta. “Ő maga halott, és nem sokára te is az leszel. Ez egyszerűen nem érte meg!” A haldokló férfi utolsó erőfeszítésével ezt felelte: “De igen ezredes! Mikor odamentem hozzá, az egyetlen mondat amit még mondott, ez volt: Tudtam, hogy eljössz értem Jim!”

 

 

A piros üveggolyó

A nagy depresszió évei alatt egy dél idahoi falucskában laktam.
Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen
szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen
kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a
vásárlók az árúért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem,
amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában
epekedve nézte a zöldbabot.
Kifizettem a krumplimat, de köz ben engem is megragadott a gyönyörű zöld
babos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle,
végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.

– Hello Barry, hogy vagy?
– Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot… nagyon jól
néz ki.
– Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?
– Erősödik, napról-napra erősödik.
– Az jó. Segíthetek valamiben?
– Nem uram. Csak csodálom a babot.
– Szeretnél belőle hazavinni?
– Nem uram. Nincs mivel fizetnem.
– Nos, mid va n, amire elcserélhetném a babot?
– Csak egy üveggolyóm van.
– Tényleg? Hadd nézzem csak.
– Tessék, itt van. Nagyon szép.
– Igen, azt látom. Hmmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem.
Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?
– Nem egészen… de majdnem.
– Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot és mikor legközelebb
erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.
– Rendben van. Köszönöm Miller úr.

Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen Egy
mosollyal így szólt:

– Van meg két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes
körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért,
paradicsomért vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros
üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik
neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldseggel, és azzal,
hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.

Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén.
Nem sokkal később Colorado államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a
férfinak a “csere” üzletét. Aztán eltelt jó néhány év… Nemrégiben
látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a
régi kis falucskában. Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt
és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a
temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba,
beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket
kifejezhessük Miller asszonynak. El őttünk a sorban állt három fiatalember.
Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben,
igen elegánsan volt felöltözve… Mikor rájuk került a sor Miller
asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Min d
három fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár
szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei
követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a
koporsónál, megfogták a halott kezet, majd to vább indultak. Mindhárman
szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor,
elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a
régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról.
Csillogó s zemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.

– Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú,
akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték,
ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tu dja meggondolni
magát a
színt vagy a méretet illetően… eljöttek, hogy kifizessek tartozásukat…
Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim
ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.

Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen újjakat. A férje keze
alatt három fényes piros üveggolyó pihent.

A történet arról szól, hogy a szavainkra nem fognak emlékezni az emberek,
de kedves cselekedeteinkre annál inkább. Isten szeret Téged. Egy kívánságom
számodra a mai napon: kívánok neked mára egyszerű csodákat – frissen
főzött kávét, amit más készített el helyetted. Egy váratlan telefonhívást
egy rég nem látott barátodtól. Zöld jelzőlámpákat a munkába menetben.
Kívánok neked apróságokat, amiknek örülhetsz, a legrö videbb sort az
élelmiszerboltban, egy jó éneket a rádióban. Hogy a kulcsaidat ott találd,
ahol keresed. Kívánok neked egész napra boldogságot és apró örömöket, hogy
ezek által érezhesd, hogy Isten mosolyog rád, és gyöngéden fog, mert
különleges és ritka ember vagy. Kívánok neked erre a napra békességet,
boldogságot és örömöt. Azt mondják, hogy egy pillanatig tart csak, hogy
megtalálj egy különleges embert, egy óra, hogy értékeld, egy nap, hogy
szeresd, de aztán egy egész élet, hogy elfelejtsd.

NE FELEDD AZOKAT, AKIK EGYKOR OLYAN SOKAT JELENTETTEK NEKED ÉS VALAMILYEN
MÓDON MEGÉRINTETTÉK AZ ÉLETEDET, JOBB EMBERRÉ TÉVE TÉGED

 

Egy apa megbüntette az öt éves kislányát, mert elveszített egy értékes tárgyat. Akkor szerényen éltek.

Karácsony volt, és másnap a kislány egy ajándékot adott át az apjának, e szavakkal:
– Ez a tiéd!
Az apa először nagyon zavarba jött, aztán mérgelődött, mikor látta, hogy semmi sincs a dobozban.

Kemény hangon megkérdezte:
– Nem tudod, hogy ha ajándékot készítesz valakinek, akkor lenni kell
valaminek a csomagban?A kisleány könnyes szemmel nézett rá, és ezt mondta:

– Nem üres! Tele van a puszijaimmal.

Az apa nagyon elszégyellte magát, térdre ereszkedett, átölelte gyermekét és bocsánatot kért tőle. Attól fogva az ágya mellett őrizte a dobozt és ha valami rosszul ment, vagy bátorításra volt szüksége, kinyitotta és kivett belőle egy puszit.

ÉdesanyaAz Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy hete bajlódott vele, amikor megjelent egy angyal és így szólt:
– Ezzel vesztegettél el egy egész hetet?

– Ige. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen, de ne plasztik anyagból. 180 alkatrészből álljon és mindegyik cserélhető legyen, kávéból és az elöző napok maradékából éljen, olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyitson, és legalább hat pár keze legyen.Az angyal hallgatta, és hitetlenkedve rázta a fejét:
– Hat pár?
– Nem a kezek megteremtése a nehéz – mondta az Isten -, hanem az a három pár szem, amellyel egy anyának rendelkeznie kell.
– Olyan sok?
A jó Isten bólintott. – Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy mi történik amikor beszól: “Mit csináltok?” és azt a választ hallja, hogy “semmit”. Egy másik szempárra a fej hátsó részén azért, hogy észre vegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor gyermeke valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: “Mindent tudok és éppen ezért melletted vagyok.”

Uram – szólt az angyal, enyhén megérintve a karját -, ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap is lesz nap.

– Sajnos nem tehetem – szólt az Úr -, már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból.

Az angyal kíváncsian körberepdesi a minta-anyát és sóhajtva megjegyzi: – Túl gyöngéd.
– De mindennek ellen tud állni. Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy édesanya elviselni – szólt az Úr.
– Tud gondolkodni?
– Nemcsak hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még a kompromisszumra is képes – állította az Úr.

Akkor az angyal közelebb hajolt a modell-anyához és az egyik ujját végig húzta az arcán.
– Itt van valami ami fölösleges – szólt az angyal.
– Nem fölösleges ott semmi – szólt az Úr -, az egy könnycsepp.
– Hát az meg mire jó?
– Azzal lehet kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget.
– Te egy lángész vagy! – kiáltott fel az angyal.

Finom melankóliával válaszolt az Úr – Megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem!

Ha a könnyet nem az Isten teremtette, miért erőszakoljuk mi mások szemébe?

Ez egy bölcs meséje: kétfedelű ládát adott a szultánnak és azt mondta: “Felség, ha hiszed, te vagy a legboldogabb a világon, nyisd ki a jobb oldalit, ha te vagy a legboldogtalanabb a világon, nyisd ki a bal oldalit.” Telt-múlt az idő, a birodalom úgy virágzott, mint még soha és akkor a szultán kinyitotta a jobb oldali fedelet. A láda mélyén egy papírt talált írással: “Elmúlik”. Múlt az idő, az országot bajok sújtották, a szövetségesei elhagyták, a szultán beteg lett. Akkor eszébe jutott a láda, odament hát, kinyitotta a bal fedelet. A láda mélyén újabb papír volt. Lassan kihajtogatta a papírt, azt olvasta: “Ez is elmúlik”
Nagyapa, hány éves is vagy?Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett , egyszer csak hirtelen megkérdezte:
– Nagyapa, hány éves is vagy?
A nagyapa így válaszolt:
– Hadd gondolkozzam egy kicsit!

A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya.
Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre).
Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.
Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka.
Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem.
Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte őket.
25 éves koromig minden rendőrt és férfit ‘uram’-nak szólítottam, minden nőt pedig ‘asszonyom’-nak vagy ‘kisasszony’-nak.
Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek.
Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha állapotos volt, a helyére kísérték és – ha kellett – megváltották a jegyét és odavitték neki.
A nő elsőként lépett liftből ki; alátolták a széket, hogy leülhessen; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült, kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.
Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány és a tisztaságé a férj számára. A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta.
Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért.
A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.
Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.
Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról). A ‘notebook’ jegyzetfüzet volt.
Az órákat naponta felhúzták.
Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken.
Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.
Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.
Nem hallottunk Pizza Hutról vagy McDonald’sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről.
Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak.
Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.

És most mondd, szerinted hány éves vagyok!
– Hát, nagyapó, biztosan több, mint 200! – felelt az unoka.

– Nem, kedvesem, csak 70!

Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: ” Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem” “Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet.”

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút aki olyan öt évesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.

Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz: “Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a babát?” Az idős hölgy ezt felelte: ” Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát, kedveském”

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.

Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát? “Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki. “Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

“Nem, Télapó nem viheti oda neki ahol most ô van. Oda kell ahoz adnom anyukámnak, és így ô odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. ” A szemei olyan szomorúak voltak amíg ezt mondta. “A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen.

“Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz.”

Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem: “És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni.”

“Szeretem anyukámat és azt kívánom bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen.” Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: “Mi lenne ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?”

Oké – mondta. “Remélem van elég.” Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.

A fiú ezt mondta: “Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt.” Aztán rám nézett és hozzátette: “Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől.

“De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát.” Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a Bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ez előttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.

A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását, szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a komából, amibe esett. Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nap múlva, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.

Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.

Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért – még a mai napig is nehéz elképzelnem.

Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. „Tényleg?” – hallatszott a suttogás… „Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!” – és „Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek” – szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is
törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak
magukkal és a társaikkal.
Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett
oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: „Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?” Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: „Mark nagyon gyakran beszélt magáról.”
A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
„Valamit szeretnénk mutatni” – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. „Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.” A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt
azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.
„Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak” – mondta Mark anyja. „Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.”
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: „Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.”
Chuck felesége pedig így szólt: „Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.” „Az enyém is megvan még” – mondta Marily. „A naplómban tartom”. Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és
megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
„Mindig magamnál hordom” – mondta Vicki, és hozzátette: „Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.”Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.
Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.

Egy tanulságos történet mindenkinekÖreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
Milyenek itt az emberek? tudakolódta.
Hová valósi vagy? kérdezett vissza az öreg bölcs.

Athéni vagyok.
És felétek milyen nép lakik? kérdezett tovább az öreg.
Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg.
Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította.
Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

‘Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét. . . Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!

Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá.
A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.

Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá:
Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.

Mese a SzeretetrőlEgy asszony kijött a házból, és három, hosszú, fehér szakállú öregembert látott
üldögélni az udvaron. Nem ismerte őket. Így szólt: Nem hinném, hogy ismernélek
benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek, gyertek be és egyetek valamit.

“A ház ura itthon van?”, kérdezték.
“Nem”, válaszolta az asszony. “Nincs itthon. ”
“Akkor nem mehetünk be, felelték.
Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki mi történt.
“Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket!”
Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket”
“Együtt nem mehetünk be a házba, ” felelték.
“Miért nem?” kérdezte az asszony.
Az egyik öreg magyarázatba kezdett: “Az ő neve, Jólét, ” mutatott egyik barátjára,
majd a másikra mutatva azt mondta, ” Ő a Siker és én vagyok a Szeretet. ” Majd így
folytatta. Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket
akarjátok behívni. ”
Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott. A férj
megörült. , , Ez nagyszerű!!”, mondta. , , Ebben az esetben hívjuk be Jólétet. Hadd
jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!”
A felesége nem értett egyet. “Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?”
A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával. , , Nem lenne
jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel!”
“Hallgassunk a menyünkre, ” mondta a férj a feleségének.
“Menj, és hívd be Szeretetet, hogy legyen a vendégünk!”
Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget, , , Melyikőtök Szeretet? Kérlek,
gyere be, és legyél a vendégünk. ”
Szeretet felállt, és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt, és követték
társukat. Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert, , , Én csak Szeretetet
hívtam, ti miért jöttök?”
Az öregek egyszerre válaszoltak: “Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik
kettőnek kint kellett volna maradnia. De mivel, Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda
mi is vele tartunk. ”
Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!!!!!!
Minden napunk ajándékAz Ember elment a Bölcshöz:
– Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!
– Hallgatlak – bólintott a Bölcs.

– Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.
Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta,
csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda.
Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek.
Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.
Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt.
Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT!
Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha. . .
Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:
“Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal” – lelkesedett.
Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet.
Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta.
Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig.
Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben, a belsejükben rejtőző érték.
Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól.
Mondd, mit jelenthet?
– A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom!
Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága.
Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél.
Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját,
a szeretet rubinszínű áldozatosságát. . .
Mától kezdve soha nem beszélhetsz “szürke hétköznapokról”, hiszen LÁTTAD, mi rejlik bennük!
Történet egy lányról . .
“Volt egyszer egy lány, aki születésétől fogva vak volt,
ezért utálta az egész világot és mindenkit benne, kivéve
a barátját. Ő mindig ott volt vele, segített neki és biztatta
Míg egy nap végre találtak donort aki felajánlotta a szemeit.
A lány nagyon örült neki, barátja megkérdezte tőle, ha látni fog,
hozzá megy-e feleségül. A lány igent mondott. Az operáció sikerült,
mikor a lány először kinyitotta szemeit, a barátját látta, de ő is
vak volt. A fiú megkérdezte, hogy most már akkor hozzá megy-e? A
lány elutasította. Pár napon belül a lány kapott egy levelet
amiben a fiú megköszönte neki az összes gyönyörű átélt pillanatot,
és a levél végén állt egy mondat: Vigyázz kérlek a szemeimre!. . . .
“Szepes Mária:Kértem Istent, vegye el a gőgömet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta, nem az Ő dolga, hogy elvegye: az én dolgom, hogy feladjam.

Kértem Istent, tegye egészségessé béna gyermekemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A lelke egészséges, a többi ideiglenes.Kértem Istent, adjon nekem türelmet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A türelem a szenvedés mellékterméke: nem adható, csak kiérdemelhető.

Kértem Istent, adjon nekem boldogságot, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: Ő áldást adhat, a boldogság rajtam áll.

Kértem Istent, vegye el tőlem a fájdalmat, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A szenvedés eltávolít a földi dolgoktól, és közelebb hoz hozzám.

Kértem Istent, növelje nagyra lelkemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: növekednem egyedül kell, ő majd megnyes néha, hogy gyümölcsözőbb legyek.

Kértem Istent, segítsen, hogy szeressem az embereket, ahogyan Ő szeret engem.
És Isten azt mondta: No végre egy jó gondolat!

José Real Navarro – Szokatlan betegség”A szeretet olyan, mint a tűz: ha nem terjed, kialszik.”

A világon elterjedt egy szokatlan betegség.
Akik megbetegedtek, azok szíve egyre kisebb lett,
erejük csökkent, vidámságuk alább hagyott.
Az orvosok tanácstalanok voltak.
Rengeteg orvosságot írtak elő, de semmi nem használt.
Még szív átültetést is alkalmaztak.
Az átültetett szív is, pár napra a műtét után,
kezdett összezsugorodni.
Tehetetlen félelem fogta el őket.A betegség tovább terjedt.
A kórházak megteltek az utolsó ágyig.
Rövid idő alatt mindenki szív bajos lett.
Ágyban fekvő volt az egész világ és a halált várta.

Egyedül egy személyt nem ragadott el a kór.
Idős ember volt, szép, nagy és egészséges volt a szíve,
sőt, a szokottnál is nagyobb.
Nekilátott a beteg ápolásnak.
Azt vette észre, ha megfogta a beteg kezét és rámosolygott
a kis szív azonnal növekedni kezdett.
Amint elengedte, a növekedés megállt.
Fölfedezett valamit.
A szokatlan betegség oka a szeretet hiánya volt.

Nekilátott a munkának.
Betegtől betegig járt.
Fogta a kezüket és nevetett.
Amikor a beteg szíve kellő nagy lett,
ő is képes volt gyógyítani.
Az új orvosság gyorsan terjedt az egész világon.
Világszerte megszaporodtak a nagyszívű emberek.
Mindenkit gyógykezeltek és a szívek egyre nőttek.
Elég volt megfogni a kezet és mosolyogni.

Ez nagyon aranyos, érdemes elolvasni!!Frappáns novella a szeretetről …

Ügyfélszolgálat:

Igen, miben segíthetek?

Felhasználó:

Hát, hosszas megfontolás után úgy döntöttem, installálni fogom a Szeretetet. Végig vezetne kérem a folyamaton?

Ügyfélszolgálat:

Rendben, szívesen segítek.

Készen áll az indulásra?

Felhasználó:

Hát, nem vagyok egy műszaki Nagyhét, de azt hiszem, készen állok.

Mit kell először tennem?

Ügyfélszolgálat:

Első lépésként Nyissa meg a szívet. Megtalálta a szívet

Felhasználó:

Igen, de egy csomó más program is fut jelenleg. Lehet telepíteni a Szeretetet, Miközben Ezek futnak?

Ügyfélszolgálat:

Milyen más programok futnak?

Felhasználó:

Lássuk csak, van Múltbéli Megbántódás, Alacsony önértékelés, Harag és Neheztelés. Ezek futnak éppen.

Viszont a Haragot és a Neheztelést teljesen ki kell kapcsolnia. Ezek a programok megakadályozzák a Szeretet installálását Megfelelő. Ki tudja kapcsolni ezeket?

Ügyfélszolgálat:

Nem gond, a Szeretet fokozatosan törölni fogja a Múltbéli Megbántódást a jelenleg működő rendszeréből. A Hosszú távú memóriában esetleg megmaradhat, de már nem fog megzavarni más programokat. Végül a Szeretet felül fogja írni az Alacsony Önértékelést a saját moduljával, amit

Egészséges Önértékelésnek hívnak.

Felhasználó:

Nem tudom, hogyan kell kikapcsolni őket.

Meg Meg tudja mondani?

Ügyfélszolgálat:

Örömmel. Menjen a startmenübe és indítsa el a Megbocsátást! Ezt addig kell ismételnie, amíg a Harag és a Neheztelés teljesen ki nem törlődnek.

Felhasználó:

Rendben, kész! A Szeretet automatikusan elkezdte telepíteni magát.

Ez normális?

Ügyfélszolgálat:

Igen, de ne feledje, Önnek csak az alap program van meg. : El kell kezdenie kapcsolódni más Szívekhez, hogy hozzáférjen a frissítésekhez.

Felhasználó:

Hoppá! Máris kaptam egy hibaüzenetet. Azt mondja: “Hiba – A program nem fut külső egységeken.:” A legtöbb mit tegyek?

Ügyfélszolgálat:

Ne aggódjon. Ez azt jelenti, hogy a Szeretet program Belső Szíveken való futásra lett tervezve, de az Ön Szíven még nem futott. Kevésbé technikai nyelven ez csak Szeretem jelent, hogy Önnek először saját magát kell Szeretnie, Mielőtt másokat Szerethetne.

Felhasználó:

Tehát a legtöbb mit tegyek?

Ügyfélszolgálat:

Gördítse le az önelfogadás menüt, majd kattintson az alábbi fájlokra: Megbocsátok magamnak 2.0, Felfedezem az Értékeimet 1.5, tudomásul Veszem a Korlátaimat 3,0

Felhasználó:

Rendben, kész.

Ügyfélszolgálat:

A legtöbb másolja őket az “Én szívem” könyvtárba. A rendszer felül fog írni minden zavaró programot és kijavítja a hibás programozást. Ezen kívül törölnie kell a Terjengős Önkritikát az összes könyvtárból és kiürítenie a Kukát, hogy biztosan eltávolítsa teljesen, és soha ne jöhessen újra elő

Felhasználó:

Megcsináltam. Hé! A szívem új fájlokkal telik meg. Mosoly jelent meg a képernyőmön és a Béke meg az Elégedettség bemásolja magát minden felé a Szívembe. Valamint az egész rendszerem melegedni kezdett. Ez normális?

Ügyfélszolgálat:

Sok esetben. Másoknak eltart egy ideig, de végül minden helyreáll a Megfelelő időben. A rendszer melegedése normális, és Javítja a Szív működését, ne aggódjon. Egyébként jó érzés nem?

Felhasználó:

De, csak szokatlan.

Ügyfélszolgálat:

Szóval, a Szeretet telepítve és rendesen fut. Még egy dolog Mielőtt letennénk. A Szeretet Ingyenes Program. Figyeljen rá, hogy továbbítsa azt és a Különféle változatait mindenkinek, akivel kapcsolatba kerül. Ők is megosztják majd másokkal és visszajuttatnak viszonzásul önhöz is új és izgalmas változatokat.

Van-e élet a születés után…Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében.
Az egyik egy “kis hívõ”, a másik egy “kis szkeptikus”.

A szkeptikus azt kérdezi: Te hiszel a születés utáni életben?Hát persze. – mondja a kis hívõ. Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erõsekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!

Hülyeség! Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?

Pillanatnyilag még nem tudom, de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Talán, lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkkal fogunk menni!

Nonszensz, lehetetlen! Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal!? Micsoda hülyeség! Ez egy fura ötlet, hogyan is működhetne!
Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen ez a zsinór már így is túl rövid!

Hát persze, hogy működni fog, csak minden egy kicsit másként fog kinézni.

Soha sem fog működni! Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek!
Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!

Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet,de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és ő nagyon vigyáz majd ránk!

Anya!? Te hiszel egy anyában? Hol van? Látta már valaki?

Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem létezhetnénk!

Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!

Néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! – mondja aztán halkan – Mindenesetre én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik!

Lélektársak„Kislánykora óta kísérte az az élmény, hogyha lelógatta a kezét az ágyról, végtelen szeretettel
megfogta egy másik kéz, és ő ettől mindig megnyugodott, akármilyen erős volt is benne a
szorongás. Nemegyszer előfordult, hogy keze véletlenül csúszott le az ágyról, és a másik kéz

érintése meglepetésként érte, ilyenkor elrántotta a kezét, ami megszakította a kapcsolatot.Mindig tudta, mikor nyúljon a kézért, hogy megnyugvást találjon. Mondani sem kell, az ágy
alatt fizikai valójában senki sem tartózkodott.

Aztán felnőtt, de a kéz megmaradt. Férjhez ment de a férjének sosem mesélte el ezt a titkot,
annyira gyerekesnek tartotta. Amikor első gyermekével terhes lett, a kéz eltűnt.
Az asszonynak nagyon hiányzott a régi, ismerős társ, hiányzott a kéz érintése.

Gyönyörű kislánya született. Kevéssel a születése után egy ízben, amikor maga mellé vette
az ágyba, a csecsemő megfogta a kezét. Testét, tudatát váratlan, megdöbbentő erővel árasztotta el a régi érzés.

Védelmezője visszatért. Az asszony sírt a boldogságtól, a szeretet hatalmas áradását
érezte: tudta, hogy a köztük lévő kapcsolat messze túlnyúlik a fizikai valóság dimenzióján.”

(Részlet: Brian Weiss: Lélektársak)

 

Ez a jelenet a British Airways London-Johannesburg közötti
járatán történt meg.
Egy ötvenes fehér asszony egy fekete mellett
ül. Láthatóan nagyon zaklatott, hívja a stewardesst.
A légikisasszony kérdezi: Mi a probléma, Asszonyom?
A fehér nő: Talán nem látja? Egy fekete mellé ültetett
engem. Nem bírom elviselni, hogy egy ilyen gusztustalan lény
mellett kelljen ülnöm. Adjon nekem egy másik ülést. Kérem.
A légikisasszony: Nyugodjon meg, a gépen majdnem minden
ülés foglalt. Megnézem, hogy van-e még szabad hely.
A légikisasszony elmegy és néhány perccel késobb
visszajön. Asszonyom, mint ahogy gondoltam, nincs több
üres helyünk a turista osztályon. Beszéltem a parancsnokkal
és ő megerosítette, hogy a business classon sincs több hely.
Van azonban egy hely az első osztályon.
Mielőtt az asszony bármilyen megjegyzést tehetne, a légikisasszony
folytatja: A mi légitársaságunknál egyáltalán nem szokás,
hogy egy turista osztályon ülo utasnak engedélyezzék, hogy átüljön
az első osztályra de figyelembe véve a körülményeket, a parancsnok
úgy találta, hogy valóban botrányos arra kényszeríteni valakit, hogy
egy ilyen visszataszító ember mellett üljön.
A légikisasszony a feketéhez fordul: nos, kérem Uram, ha
úgy kívánja, vegye a kézipodgyászát, mivel az első osztályon
a szabad hely Önre vár.
A körülöttük levő utasok, akik elképedve asszisztáltak a
jelenethez, felemelkedtek és tapsoltak.

 

 

Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda.
Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret is. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kis néger egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
– Uram, ha elengedné a feketét is, az is felszállna olyan magasra, mint a többi?
A léggömbárus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufi zsinegét, és miközben az felszállt a magasba, így szólt:
– Kisfiam, nem a színe, hanem ami belül van, az emeli a magasba.

 

 

Az egér és az egérfogó

Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy csomagot bont fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne. Kiszalad az udvarra, és kiabál: “Egérfogó, egérfogó”!
A tyúk ránéz, és azt mondja:
– Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem.
Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja:
– Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted.
Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát:
– Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó!
Az egér lehajtott fejjel tér haza.
Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó.
A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába, és az állat megmarta a lábát.
A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron.
Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.
Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged nem érint – gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala…

 

 

a

Kategória