‘Kalózok-kalózodás’ kategória archívuma

A kalózkodás a tengeren illetve a partokon hajón mozgó elkövetők által végrehajtott szervezett rablás, amely a21. században  is komoly probléma. A kalózkodás olyan tengeri rablás, melynek lényege az erőszakos támadás és mások vagyontárgyainak elvétele, illetve az emberrablás és gyilkosság.

A kalózok indoka általában tisztán a haszonszerzés, de gyakran előfordult, hogy valamely állam megbízásából tevékenykedtek, amelynek valamely okból ez politikai vagy egyéb hasznot hajtott.

A kalózkodás a becslések szerint éves szinten 13-16 milliárd dollár veszteséget okoz. Elsősorban a Csendes-Óceán  és az Indiai-Óceán bizonyos vizein jelent komoly veszélyt, így Szomália partjainál, a Malacca-szorosban és Szingapúr környékén.

A kalózkodás legrégebbi feljegyzett példái  Kr.e. 13.-ban voltak.Legismertebb kalózok a Tirrének és a Thrákok voltak.

 

 

 

 

Kr.e. 75-ben azÉgei-Tengeren utazó ifjú Julius Ceasart is foglyul ejtették a kilikikai kalózok és aDodekanészosz-szigetcsoporthoz tartozó Pharmakoszon  őrizték. Húsz talentum aranyat akartak kérni érte, Caesar azonban felháborodott azon, hogy csak ennyit ér nekik és javaslatára 50 talentumra emelték az összeget. Miután kiszabadult, Caesar flottát toborzott és elfogta a kalózokat.

Kr.e. 67.-ben a rómaiLex Gabinia  („Gabinius-törvény”)Pompeius Magnust bízta meg azzal, hogy számoljon le a kalózokkal és Pompeius ezt három hónap alatt meg is tette.

Sok kalózfészket a rómaiak hódításai számoltak fel.Kr.e.78.-ban   a kilikiaiak egyik fészkét, a Lükiai Olümposzt  foglalták el,Kr.e.68.-ban Illíriát.

A kora középkor viszonyai, amikor a hatalom Európa-szerte szétforgácsolódott, kedveztek a kalózkodásnak.

A legrettegettebb tengeri rablók Európában az Észak-Európából kirajzó vikingek voltak, akiknek hadjáratai gyakran nem csak a tengerpartokat sujtották, hanem elérték a szárazföld belső vidékeit. Nem csak Nyugat-Európában fosztogattak, hanem Észak-Afrikában, sőt Itáliában is.844.-ben megtámadták Sevillát is. A folyókon keresztül mélyen behatoltak Kelet-Európába is.

A 18. században, de már a korábbi évszázadokban is kalózhajóknak azokat a hajókat tekintették, amelyek állami felhatalmazás nélkül raboltak. Az államok magánhajóknak meghatalmazást adtak arra, hogy az ellenséges államok kereskedelmi hajóit a nyílt tengeren megtámadhassák és kirabolhassák. A meghatalmazást kalózlevélnek (Kaparbriefe, letters of marque), a meghatalmazással rendelkező kalózhajókat pedig kapernek nevezték.

1785.-ben azÉszak-amerikai Egyesült Államok és Poroszország szerződést kötött arról, hogy egymással szemben nem bocsátanak ki kalózleveleket.

A kalózlevelekre alapozott – állami felhatalmazással zajló – kalózkodásnak az 1856-os Párizsi kongresszus vetett véget. Az eredetileg csak Anglia, Franciaország, Poroszország, Ausztria és Oroszország által aláirt nyilatkozathoz később Olaszország, Törökország, majd a többi európai s részben az amerikai államok is hozzájárultak. De az amerikai polgárháborúban (1861) a déli államok kalózleveleket adtak ki északi szomszédaik kereskedelmi hajói ellen. Az 1856-os egyezmény ellenére fennmaradt a különbség a kalózlevelekkel ellátott kaperek, és az azzal nem rendelkező kalózhajók jogi megítélése között. Ha egy kalózlevéllel rendelkező kalózhajót egy idegen állam hadihajója elfoglalt, akkor a hajót elkobozták de a legénységet a bíróság nem ítélte el, hanem hadifogolynak megfelelő elbánásban részesítették. Vagyis a hajót jogilag kalózhajónak tekintették, de a hajó legénysége nem voltak kalóz. A 19. század második felében a nemzetközi tengeri jog általános alapelve, hogy idegen államok más államok hajói felett nyílt vizeken hatóságot nem gyakorolhatnak. A kalózhajók olyan felfegyverzett magánhajók, melyek állami felhatalmazás nélküli rablásra „szakosodtak”.

a

Kategória