‘Karnaki kősorok-Franciaország’ kategória archívuma

A Carnaci kősorokat i. e. 40. század körül emelték Észak-Franciaországban, Bretagne-ban, a mai Carnac közelében. Bretagne területén számos történelem előtti időkből származó menhir, kőkör és kősor maradt fenn. Ezek közül a legjelentősebb a Carnac melletti három nagy mező: Le Menec két körbezárt területtel és tizenegy kősorral, a Kermario mező két megalitsírral, és Kerlescan egy körbezárt területtel és tizenhárom kősorral. Az utóbbihoz északon egy Petit Menec nevű kisebb mező tartozik nyolc kősorral, amelyek bár többször megszakadnak egészen a Chrac folyóig követhetők.

A kermariói kősor a nyári napforduló napfelkeltéjének irányát adja meg, a kerlescani a tavaszi napéjegyenlőségét. A la menec-i kősor egy közbenső napkelte-iránynak, a május hatodikainak és az augusztus nyolcadikainak felel meg. Ebből következik, hogy a kősorok csillagászati megfigyelések alapján emelt építményeknek tekinthetők. Egyes elméletek szerint a kőkörök bekerítettségük miatt elzárt, szent területként funkcionáltak, míg a kősorok voltak a hozzájuk vezető szent utak, amelyeken feltehetően ünnepi menetek vonultak.

A kövek nyersanyagát, a gránitot helyben bányászták, a menhirek egy részét messzebbről szállították ide, és mindegyik részére kőágyat készítettek. A breton megalitműveltségnek ez a szakasza csak néhány évszázadig tartott, mindenféle városi civilizáció nélkül, hiszen a kultúra népei földművesek és hajósok voltak.

A kor fölmérői kiemelkedő munkát végeztek, ugyanis modern segédeszközök nélkül kellett meglehetős pontossággal meghatározni a párhuzamos kősorok irányát nagy távolságokon át, egyes részeken dombokon és völgyeken keresztül. A csillagászati irányok és a kősorok közötti szoros összefüggés nem lehet véletlen, egészen a középkorig nem volt olyan jelentősebb építmény, amelyet tervszerűtlenül helyeztek volna el a tájban.

A carnaci kősorok először a 18. század közepén keltették fel a tudósok érdeklődését. Az első rajzokat Paul Cristophe de Robien márki, a breton parlament elnöke készítette a Kermario mező kősorairól. Feltételezése szerint a kősorok vagy Caesar táborának maradványai voltak az i. e. 1. századból, vagy ismeretlen korú sírsztélék.[1] Az első feltételezést osztotta Royen de La Sauvagere is, aki a király főmérnöke volt. Sauvagere rajzokat készített a menhírek mezőkön belüli elhelyezkedéséről, ahol igyekezett arányosan ábrázolni a kövek közötti távolságokat. Ezenkívül megszámolta a megmaradt köveket -ekkor még több mint négyezret talált- és megkísérelte megbecsülni az egyes darabok súlyát. A legnagyobbakat nyolcvan tonnásra becsülte.

A 18. század végén és a 19. század elején a kutatók nem mindig törekedtek a valós arányok megjelenítésére, például Jacques de Cambry 1805-ben kiadott, a keltákról szóló könyvében található rajzon a menhíreket eredeti méretükhöz képest sokkal nagyobbnak ábrázolták. A kősorokról az első igazán méretarányos rajzokat 1832-ben készítették.

1830-ban a francia állam egy tervet dolgozott ki kulturális örökségének védelmére. 1837-ben elkezdtek összeállítani egy listát a megóvásra érdemes műemlékekről. Carnac 1840-ben került fel a listára. 1879-ben az oktatásügyi és kulturális miniszter egy albizottságot hozott létre az ország történelem előtti lelőhelyeinek védelmére és Henri Martint nevezte ki a bizottság élére. Három hónappal később részletes lista jelent meg a helyszínekről és az állam 1881 és 1889 között fokozatosan felvásárolta az érintett területeket.

1864 és 1872 között szisztematikusan felmérték a mezőket, újabb rajzokat készítettek a kövek elhelyezkedéséről és feltüntették pontos méretüket is. Ezek a feljegyzések, amelyek jelenleg Londonban és Oxfordban találhatók azért rendkívül értékesek mert azóta számos követ felállítottak.

1873-ban Henri de Cleuziou hivatalos megbízást kapott a mezők tanulmányozására. Újabb rajzokat készített, köztük metszetrajzokat ezenkívül igyekezett a Kerlescan mezőt madártávlatból is ábrázolni. Munkáját az 1887-ben megjelent, „Az ember teremtése” című könyvében publikálta.A kutatók ekkor kezdtek el figyelmet fordítani a kősorok tájolására.

A területen az első ásatásokat egy régészet iránt is érdeklődő skót utazó, James Miln végezte 1877 és 1878 között aki a Kermario mezőre összpontosította kutatásait. A modern régészet egyik előfutáraként gondosan feljegyezte minden lelet pontos lelőhelyét és feltárásának körülményeit. Ezenkívül részletesen leírta a mezőn található összes menhir jellegzetességeit. Feljegyzéseit 1881-ben publikálta. Kiemelt figyelmet fordított számos római kori cserépmaradványra, ami a „római tábor” feltételezést erősítette, viszont Miln egyértelműen el tudta különíteni a római kori rétegeket a korábbi neolitikus rétegektől.A menhireket körülvevő neolitikus korból származó leleteket tartalmazó rétegek vastagsága változó, az ásatás során cserépmaradványok, örlőkövek darabjai, pengék, kaparók, nyílhegyek szakócák és baltafejek kerültek elő.

A Kermario mező délnyugati végén elhelyezkedő sírkamrában egy csiszolt, diorit baltát, barna cseréptöredékeket, kristályos palából készült kőszerszámokat és egy szintén diorit őrlőkövet találtak. A leletek alapján Miln volt az első, aki felismerte, hogy kősorok és a dolmenek nagyjából egy időben épültek.

Miln halálakor jelentős leletgyűjteményt hagyott hátra, amelyek számára múzeumot építettek. A múzeum megnyitására 1882-ben került sor. Ugyanebben az évben jelent meg Felix Gaillard amatőr régész illusztrált útikönyve a kősorokról.

1883 és 1887 között állami megbízásra Gaillard végezte el a kősorok első állagmegóvási munkáit. Később Zacharie Le Rouzic, Miln tanítványa folytatta munkát, elődjénél is nagyobb figyelmet fordítva a részletekre. Minden, a kősorokkal kapcsolatos munkáról részletes feljegyzést készített, és vörös festékkel jelölte meg azoknak a köveknek az alját, amelyeket felállítottak.

A 19. század végére elkészültek a menhirek első katalógusai, nagyrészt Gabriel és Adrien de Mortillet rajzai alapján. Ezeket hamarosan nagyszámú fénykép követte, amelyekből képeslapokat készítettek. 1900 és 1926 között több mint ezerkétszáz képeslapot nyomtattak, amelyek azért kiemelkedő jelentőségű emlékek, mert segítségükkel pontos képet lehet alkotni arról, hogy a kősorokat milyen környezet vette körül.

1904-ben kezdődött el a mezők újabb, tudományos módszerekkel való felmérése. A tájolással kapcsolatos méréseket Sir Norman Lockyer brit csillagász végezte el 1906 és 1909 között.

A mező északnyugati részén található Le Manio II. néven ismert halomsír területén Le Rouzic és egy Carnacba költözött házaspár, Marthe és Saint-Just Péquart végzett ásatásokat 1922 és 1926 között. A sír mellett felállított hatalmas menhir tövében két kőládát tártak fel, amelyekben vázákat, kovakő nyílhegyeket és őrlőköveket találtak. A leletekből kiderült, hogy a halomsír régebbi, mint a kősorok, ami egyértelműnek tűnik abból is, hogy a sorok a sír tetején helyezkednek el. Le Rouzic 1933-ban újabb hivatalos állami megbízást kapott a lelőhely megóvására és 1939-ben bekövetkezett haláláig a területen dolgozott.

1970 és 1976 között Alexander Thom, az Oxfordi Egyetem nyugalmazott professzora méréseket végzett a mezőkön és megpróbálta meghatározni azokat a mértékegységeket, amelyeket az építkezéshez használtak. Feltételezése szerint az úgynevezett megalitikus yard 0,829 méter a megalitikus öl 2,073 méter lehetett. Bebizonyította, hogy a mezőkön minden sor és minden kő egy bizonyos hibahatáron belül egy megalitikus ölre van egymástól. Valószínűsíthető, hogy a mezők végén álló elkerített területek körvonalait ennek az ölnek a megtöbbszörözésével jelölték ki.

A 20. század végén újabb felméréseket végeztek és ismét megszámolták a még helyükön lévő köveket. Napjainkban az eredeti helyükön található kövek száma körülbelül 2730. Jelenleg is újabb, a korábbinál kiterjedtebb kutatásokat végeznek a környéken és más leleteket is igyekeznek kapcsolatba hozni a kősorokkal. A látogatók számának ugrásszerű növekedése veszélyeztetni kezdte a kövek stabilitását és egyenetlenségeket okozott az azokat körülvevő talajban. 1990-ben új programot dolgoztak ki a terület megóvására és a korlátozták a kősorok közvetlen közelébe engedett turisták számát.

A kősorok mindig is érdekelték a helyi lakosokat, és tudományos magyarázat hiányában a kővekhez az évszázadok során számos legenda kapcsolódott. Ezek közül a legnépszerűbbek:

A kősorok egy gall temető síkövei, a gazdag embereket temették a nagyobb, a szegényebbeket a kisebb kövek alá.
amikor a 3. században Szent Kornél pápa római katonák elől menekült és nem talált hajót, visszafordult és a katonákat kővé változtatta.
a kövek tövében kincseket ástak el, de amikor egy napon az egyiket feldöntötték a kincsek elpárologtak.
az egyik magas menhir egy kővé vált fiatalember, aki egy gazdag család egyetlen fia volt, de egész örökségét elherdálta, ezért az istenek kővé változtatták.
a kövek hasadékaiban törpék élnek, akik olyan erősek, hogy képesek a sziklákat kimozdítani a helyükről.

Datálás
A carnaci kősorokat i. e. 4000 körül emelték, nem pedig i. e. 2000 körül, ahogy korábban feltételezték. A datálást a menhirek tövében talált leletek radiokarbonos meghatározása alapján végezték el. Az eredményeket dendrokronológiai módszerrel ellenőrizték, ezenkívül a cserépmaradványokat termolumineszcencia módszerrel is vizsgálták.A menhireket felállító helyi népességről kevés antropológiai ismerettel rendelkezünk, főleg azért, mert a területre a savas talaj jellemző, ami feloldja a csontokat. Ebből a korból származó emberi maradványokat a Finistere megyében lévő La Torche-en-Ploemeur megalitikus sírban tártak fel.

A mezők szerkezete
A carnac melletti három mező közelében még négy kisebb jelentőségű, szintén kősorokból álló mező található, ezek a Le Petit-Ménec, az Erdeven, a Sainte-Barbe és a Le Moulin. Mind a hét mező hasonló jellegzetességet mutat. A kősorok többé-kevésbé párhuzamosan futnak és megközelítőleg kelet-nyugat irányba tájoltak. Minden mező nyugati vége felé a kövek egyre magasabbak lesznek. A mező nyugati végén a talajszint megemelkedik és egy ovális vagy négyszög alakú körbezárt területben végződik. A mezőket úgy alakították ki, hogy a nap járása során a napsugarak követik a kősorok vonalát, majd napnyugtakor a magasabban fekvő zárt területet világítják meg. A kősorok feltehetően felvonulási utak voltak, ahol a menet nyugati irányba, egy szent hely felé haladt. Az ásatások során ezeken a körbezárt területeken kőládákban elhelyezett emberi maradványokat és cserépedényeket tártak fel. Elképzelhető, hogy ezeken a helyeken neolitikus templomok álltak.

A Kerlescan mező

A háromszázötven méter hosszú Kerlescan mező tizenhárom kősora 579 menhirből áll. A mező nyugati végén egy nyolcvan hosszú, kilencven méter széles területet nagyjából kétméteres kövek veszik körbe, északi sarkában egy jóval nagyobb méretű „lezáró” menhirrel. Feltételezhetően a mezőhöz tartozott még a négyszáz méterre nyugatra található La Manio „Óriás” menhir, és a mezőtől nyugatra egy oldalsó bejáraton keresztül megközelíthető sír is.

A Kermario mező


Az északkelet-délnyugat irányba tájolt Kermario mező a legnagyobb kiterjedésű. A mezőn található tíz, többé-kevésbé párhuzamos kősor több mint egy kilométer hosszan terül el és 982 menhirből áll. A mező nyugati végénél a talajszint megemelkedik ezen a helyen a kövek is magasabbak. Mellette a másik két mezőhöz hasonlóan egy négyszög alakú, nagyméretű menhirekkel körbezárt terület lehetett, azonban napjainkra ez teljesen elpusztult. A 19. században még a helyszínen voltak a darabjai, ezt bizonyítja, hogy James Mils egy 1881-ben készült vázlatán a kérdéses helyen egy kőhalom szerepel.

A Le Menec mező

A Le Menec mező kősorai 950 hosszan terülnek el és összesen 1169 menirből állnak.A kősorokat itt is északkelet-délnyugat irányba tájolták. A mező nyugati végén egy ovális, kilencven méter széles és 70 méter hosszú területen modern házak állnak, amelyeket hetvenegy menhir vesz körbe..A La Menec „Óriás”, egy három és fél méter magas menhir az ovális terület északi részénél áll és valószínűleg korábban állították fel, mint a kősorokat.

 

 

 

 

a

Kategória