‘misztikum’ kategória archívuma

 

A Rosette-i kő egy sötét gránitdarab amely egy ősi szöveg három fordítását nyújtja a mai kutatóknak.  Egyiptomi démotikus írással, görög nyelven és egyiptomi hieroglifákkal. Mivel a görög nyelv jól ismert, e kő volt a kulcs 1822-benJean-Francois Champollion és1823-banThomas Young számára a hieroglifák megfejtéséhez.

Napóleon 1798-ban azért szállt partra Egyiptomban, hogy visszaszorítsa az angol befolyást a Földközi-tenger térségében. A francia offenzíva összességében nem volt sikeresnek nevezhető, azonban az egyiptomi építőművészet és kultúrtörténeti örökség a maga nagyságában és fenségében akkor tárult a modern európai szem elé.

A hadjárat során egy bizonyos Pierre-Francois Bouchard mérnök, aki 1799 augusztusában a Nílus nyugati deltájában fekvő Rosette város melletti Fort Julien erőd falainál vezetett építési munkálatokat, egy asztallapnyi (114cm x 72cm x 28cm) fekete gránittömbre bukkant a sáncásási munkák irányításakor. A táblán három írást vélt felfedezni, az írások közül azonban csak a görögöt tudták a hozzáértők elolvasni. Bouchard azonnal megértette a lelet jelentőségét és intézkedett annak Kairóba szállításáról, ahol a francia Egyiptomi Intézet tudósai megkezdték a háromnyelvű ősi szövegvéseteket tartalmazó törvényoszlop vizsgálatát. A rosette-i kő megtalálása és jelentőségének felismerése egyet jelentett a modern egyiptológia kezdetével. Hamarosan megállapítást nyert, hogy a kő a Kr.e. II. századból származik és ugyanannak az ősi szövegnek három különböző nyelvű fordítását tartalmazza.

V. Ptolemaiosz Kr. e. 196-ban  kelt rendelete olvasható a kövön. A görög szöveg kezdete: „Basileuontos tou neou kai paralabontos tén basileian para tou patros…” (Az új király, atyjától átvéve a királyságot…). A rendelet különféle kivetendő adókról, a templomokban felállítandó szobrokról rendelkezik, valamint arról, hogy a rendelet három nyelven adandó ki: az „istenek szavaival”, azaz hieroglifákkal, a nép nyelvén (démotikus írással) és ión (görög) nyelven.

 


Mivel az uralkodó parancsára ugyanazt a törvényt írták le hieroglifákkal, démotikus írással és görög nyelven, könnyen belátható volt, hogy a rosette-i sztélé kulcs lehet a hieroglifák jelentésének megfejtéséhez. Ez a felismerés olyannyira jelentős szenzációvá tette a rosette-i követ, hogy az angolok a háborút lezáró fegyverszünet egyik feltételeként követelték a törvényoszlop átadását.

Az 1801-es Alexandriai béke értelmében az angolok magukkal vitték a követ, amely egy éven belül a British Múzeumba került és mai napig is ott őrzik.

a

 

 

 

 

Az Egyiptomi  tanulmányokban szerepel mindig egy olyan személyiség neve, aki nem volt  hódító, vagy fáraó, hanem művész és bölcs tudású ember volt. Ő Imhotep, Dzsószer fáraó (Kr.E. 3150 körül) orvosa, építésze és  főtanácsadója.

Szakkara Egyiptom egyik legnagyobb rejtélye. Története a leghihetetlenebb válaszokat fedi fel, kezdve a sokoldalú géniusszal, a fantasztikus férfival, a komplexum építőjével és az építés irányítójával. Ő az építész Imhotep. Nevének jelentése: “Aki békében közlekedik”. Ő volt a Hórusz Szeme Misztériumiskola főpapja, aki fontos szerepet játszott az emberiség történelmében.

Az egyiptológusok azt állítják, hogy Imhotep Memphiszben született és bölcsességének köszönhetően oly sokat tett az egyiptomi orvoslásért, hogy idővel az ismeretek isteneként tisztelték. A tudományok és művészetek megalapítójaként hódoltak neki. Azt mondják, hogy Imhotep és Hertataf (Keopsz fáraó fia) voltak az ősi Egyiptom legbölcsebb emberei. A hagyomány úgy tartja, hogy Imhotep tette le a műépítészeti iskola alapjait és az ő vezetése alatt építették fel Egyiptomban az első kőházat, majd  szintén ő emelte a legrégebbi egyiptomi műemléket, amely a mai napig megmaradt: Szakkara lépcsős piramisát.

Ezek a lépcsők a szimbolikus szinteket jelképezik, amelyeken a halott fáraó lelke kell fölmenjen, hogy felemelkedjen szellemi atyjához: RA Naphoz.

Az egyiptomiak azért imádkoztak Imhotephez, hogy ruházza fel őket a művészethez szükséges intelligenciával és ihlettel. Ezáltal, mielőtt az írnokok munkához láttak volna, általában áldozatot mutattak be az írásra használt tinta egy cseppjével.
Memphisz városában Imhotep kétségtelenül mély kultusznak örvendett. IV. Ptolemaiosz elrendelte, hogy emeljenek neki templomot Philae szigetén.

A templom hieroglifái így szóltak: „Nagy Isten, Ptah fia, az isteni formák ura, te adsz életet az embereknek. Az istenek legintelligensebbje vagy. Thot képe és hasonlatossága vagy.”

A szobrai mindig a térdére terített papirusztekerccsel jelennek meg, mintegy készen állva arra, hogy azt felolvassa a népnek. Imhotep indította el a halottak bebalzsamozásának tudományát, azzal a céllal, hogy századokra megőrizze a testeket. Az orvostudományban pedig ugyanazt a helyet foglalta el, mint Hippokratész a görögöknél, vagy Aszklépiosz az ősi Rómában. Az egyiptomiak az orvoslás atyjának tartották, és joggal gondolták ezt.

Napjainkban fedezték fel a legrégebbi sebészeti értekezést, amely a Smith papiruszhoz köthető, amelyben különféle operációkat írnak le, és úgy tartják, hogy ezek Imhotep által végzett sebészeti eljárásokat írnak le.A Smith papiruszt Luxorban vásárolta meg, 1862-ben az amerikai Edward Smith, és manapság pedig New York Történelmi Társaságának egyik kincse. James H. Breasted, a híres egyiptológus, megfejtette a hieroglifákat, és kiadott egy tanulmányt, amelyet a tudósok rendelkezésére bocsájtott.

A Smith Papirusz negyvennyolc esetet ír le a hátgerinc vagy a koponyacsont töréseiről.
Minden egyes esetet egy rövid bevezető előz meg, amely egy összefoglaló diagnózist mutat be, majd egy bővebb elemzést, végezetül pedig egy világos diagnózist.
Azonban csak két esetben írja le a kezelést is. Kétségtelen, hogy az ősi Egyiptom orvosaként, a Smith papirusz Imhotep egyik nagyszerű műve.

Samael Mesternek, az egyiptomi misztériumok ősi hierofánsának hála, ma már tudjuk, hogy az orvostudomány nagyon előrehaladott volt az évezredes Egyiptomban, és általa az egyiptomiak olyan gyógyításokat végezhettek, amelyeket a mai orvostudomány el sem tudna képzelni.
Az elmondottak tanúságtétele az is, hogy a  tudomány a mai napig nem volt képes megfejteni a mumifikálás folyamatának pontos szakaszait.
A mumifikálás és más ősi orvosi eljárások ennek az EMBERNEK köszönhetőek, aki megérdemelte, hogy istenítsék, és az ő szent neve: IMHOTEP.

Ő volt az emberiség történelmének első, isteni rangra érdemesült orvosa. A világűrrel, az idővel, a térfogattal, a betegségek természetével, isten létezésével, a halhatatlansággal kapcsolatos gondolatoknak szentelte magát. Megfogalmazta az egyiptomi civilizáció fogalmi alapját, az egyebek között a tudat fejlődését az igazság, az igazságosság, a harmónia és egyensúly, a “Maath” felé. Asztrológusként és asztronómusként ő készítette el az első rendszeres feljegyzéseket az éggömbről és az első térképeket a csillagképekről. Ismerte a napéjegyenlőségek tengelyforgását, és a korok változását felhasználva ő határozta meg a reveláció állomásait az egyiptomi civilizáció spirituális fejlődésében.  Egyik tanítása szerint a világegyetem Isten elméjében létezik, és minden ember ezeknek a gondolatoknak egyike, de egyúttal maga is képes a gondolkodásra. A valóság egy nagy rendszer, melyben minden kapcsolatban áll egymással, és tudattal bír.
Imhotep tanító volt. A hieroglifák kőbevésését, írását is tanította, és ezzel létrehozta a történelem első vallásos szövegeit. Imhotepet Toth-tal, az isteni elvvel hozták összefüggésbe, akit egy íbiszfejű ember, az isteni ige, a szavak teremtője jelképez.


Sírjának holléte már az ókorban feledésbe merült és a megtalálására tett kísérletek ellenére a mai napig ismeretlen. Valószínű, hogy Szakkarában található. Imhotep személyének történetisége minden kétséget kizáróan bizonyítható korabeli feliratok alapján, amit még életében írtak Dzsószer egy szobrának talapzatára (Kairó, JE 49889) egy másik felirat Szehemhet befejezetlen lépcsős piramisa körzetének falán említi.Utóbbi alapján feltételezhető, hogy Imhotep valamivel túlélte Dzsószert és utóda, Szehemhet uralkodása idején a fáraó piramisán dolgozott, amit Szehemhet uralmának rövidsége miatt nem fejeztek be

a

 

A Stonhenge körkörösen elrendezett kőtömbökből és földsáncokból álló monumentális őskori építmény az angliai Wiltshire-ben, Salisbury-től mintegy 13 km-re északra. Kiépítése Kr. e. 2500 körül kezdődött és 2100 körül fejeződött be. A hely korabeli szerepével kapcsolatos elméletek az 1919-ben, de főként az 1950-ben indult ásatások nyomán születtek és a kérdés napjainkban sem jutott nyugvópontra. A régészeti helyet és környékét Az UNESCO 1986-ban a világ kulturális örökségének jegyzékébe vette fel.

 

 

Nevezetes kövei:

-az úgynevezett oltárkő

-az áldozókő

-a két stációkő és

-a sarokkő, (amely a bejárat közelében, a Sugárút közepén áll).

A töltés belső oldalán két kisebb kör alakú árok sík földdarabot vesz körül; ezeket északi és déli sírhalomnak nevezik, közepükön valaha szintén kőoszlopok emelkedhettek.

A történelemben Stonehenge-et (függő kő) mindig is a szellemvilágnak fenntartott helyként tisztelték, ahol éppen ezért sosem tartottak lakomákat, mulatozásokat. Építésének kezdete több mint 5000 évvel nyúlik vissza az időben, első fázisa régebbi az egyiptomi piramisoknál is. Akkor még a Földön nem alakultak ki az országok, a városok, az írást sem ismerték, és királyok sem uralkodtak alattvalóik felett. Akkor csupán egy volt a sok megalit építmény közül szerte Európában. Kik építhették? Felmerültek az ókori egyiptomiak, mint építtetők, kik szakrális célokra használhatták a templomot, valószínűbb azonban, hogy helyi őslakók keze van a dologban. Ők is kultikus célokra hozhatták létre, ahonnan jól megfigyelhették a Holdat, hogy rendre újjászülessen, akár a halottak. Az ötezer évvel ezelőtti csillagászati megfigyelések minden bizonnyal misztikus indítékokból eredtek, mint tudományos igényből.
Az ősök az első fázisban még faoszlopokat állítottak szépen sorban, köralakban,. Ez az alakzat az őket körülvevő világot modellezte, ahogyan az emberek a horizontot látták. A kör jelentette a kozmosz központját, az volt a Földet a szellemvilággal összekötő kapocs. A látóhatár fáit a totemoszlopok gyűrűje tükrözte vissza, a világ szélét pedig a kívül végigfutó árok jelképezte. Bejárata a legészakibb holdfelkeltét jelölte. A „henge” volt az a hely, ahol az élők találkozhattak a holtakkal, különböző ceremóniák keretében.

 

A második fázis Kr.e.2500 táján jött létre, amikor közel 100 db, megközelítőleg 30-40 tonnás, kőtömbökkel helyettesítették a faoszlopokat. Egynémely követ 150km-ről, a walesi kőfejtőből kellett ide szállítaniuk, de hogyan? Az egyik elmélet, miszerint gleccserek hordták ide a jégkorszak végén, elég ingatagnak bizonyult. Az első köveket még csak félkörívben rendezték el, két, párhuzamos sorban. Ezeket aztán 50 év múlva elbontották, és egy nagyobb szerkezetet emeltek, immár teljes kört alkotva, roppant nagyságú és súlyú homokkövekből, tagjait vízszintes tetőkövekkel kapcsolták össze. Ezt hívják Sarsen-körnek. Ennek az alapanyagát 30 km-re bányászták a helyszíntől, ma is láthatóak ennek a maradványai. 2-7 méter magas, 20-40 tonnás, durván faragott kőoszlopok meredeznek a ég felé, a külső gyűrű átmérője 100 méter. A végső forma Kr. e. 200 környékén készült el, akkor négy koncentrikus gyűrűvel rendelkezett.

 

 

Nemrégiben, próbaképp egy darab monolitot 12 nap alatt vonszoltak el kezdetleges módszerrel pont ilyen távolságból a helyszínre. Ehhez a kemény munkához kétszáz, tagbaszakadt férfire volt szükség.

A kör közepén patkó alakban sorakoztak a hármas kövek (két kőoszlopon egy keresztbe fektetett harmadik), ahol a két függőleges oszlop közül a vékonyabb sima, míg a vastagabbik durva felületű. A kör közepén álló magányos kőoszlop, a menhir volt a bejárat vagy út egy másik világba, illetve a hármas kövek (triliton) közti keskeny rések szintén átjárók voltak valahova a szellemvilágba. A Salisbury-síkságon számtalan hasonló menhir áll magányosan a pusztában, melyek határjelző kövek, esetleg fallikus szimbólumok, avagy az ősök lelkének jelképei lehettek. Egy másik elmélet szerint csillagászati megfigyeléseket szolgáltak. A belső kört a „kék kövek” gyűrűje övezi, a név a kövek eső utáni színére utal. Stonehenge kövei közül emberi élet maradványai, rituális tárgyak kerültek elő. Több kör építését is tervezték ebből a maradandó anyagból, a kő örökkévalónak látszott, ezért lehetett a halhatatlanság jelképe.

Az építményhez egy közel három kilométer hosszú út csatlakozik. A főbejárat mellett Stonehenge legjelentősebb sziklaobeliszkje található, a Heel Stone, azaz a Sarokkő, mely egy kis körsánccal van körülvéve. Úgy tájolták, hogy a nyári napforduló felkelő napjának sugarai egy időben fussanak végig a középponton álló sziklatömbön és a főbejárat melletti sarokkövön. Csillagászok megállapították: a kőtömbök elhelyezése tudatos építést, egy naptárt sejtet, mely szinte teljes pontossággal követi a Föld éves mozgását a Nap körül.

Az ősi kelta vallás követői, a druidák állítják, hogy Stonehenge-et az ő őseik építtették, és a szentélyük rituális csúcspontja a nyári napforduló volt. A druidák egykoron egy személyben voltak papok, döntőbírók, gyógyítók és tudósok. Naptárukat a Nap, a Hold és vegetáció ciklusai határozták meg. Régészeti bizonyítékok támasztják alá, hogy szertartásokkal ünnepelték a napéjegyenlőséget, illetve az év leghosszabb és legrövidebb napját is. Évente június 21-én manapság is megtartják összejövetelüket, melyre több tízezren érkeznek, és ami sok politikai összezördülést okozott már, a brit kormány évekig be is tiltotta az efféle ceremóniákat.

Kr.e.1500 körül a masszív kőkörök kiürültek, az ősi hatalom lehanyatlott, az emberek más szellemeket kezdtek tisztelni, de Stonehenge misztériuma mit sem fakult azóta, hiszen minden évben milliók jönnek el ide, Londontól 140km-re, hogy elmerenghessenek a múló időn, és elgondolkozzanak azon: vajon miért és hogyan épült e misztikus hely?

a

 

Misztikusnak tűnik  a lepel, ami a titokzatos Szent Grált takarja, melyet a rejtély fonalából a fantázia szült. Egy közismert középkori legenda, melynek leggyakoribb ábrázolása egy kehely. Az évszázadok során alig akadt olyan uralkodó, keresztes vitéz, kalandor, tudós és szerencselovag, aki ne kereste volna tűzön-vízen át, akár egy teljes életet rááldozva. A legenda a 12-13. század romantikus Artúr-mondakör szülötte.

Még az sem egyértelmű, hogy tulajdonképpen a Grál egy kézzel fogható tárgy vagy csupán valamiféle szimbolikus jelentést hordoz. Általában egy kelyhet azonosítunk vele, melyből Jézus az utolsó vacsorán itta a borát, majd pedig Arimateai József ebben fogta fel a Megváltó vérét a keresztfán. József volt az, aki a családjának sziklasírját bocsájtotta rendelkezésre, hogy ott helyezhessék el Krisztus testét. Ezután a kupa az ő leszármazottai révén jutott ki Britanniába, ott azonban nyoma veszett. A későbbiekben frankhonban bukkant fel, ahol egy keresztény klastromban tekinthették meg a zarándokok.

Az 5-6. században a kehely ismét Britanniára irányította a figyelmet, pontosabban ott keresték Artúr király lovagjai, akik Pünkösd előestéjén a Kerekasztal mellett virrasztottak, amikor villámlás és mennydörgés jelezte a Szent Grál látomásának eljövetelét; és a kehely fehér lepellel borítva, kecsesen végiglebegett a termen, majd tovatűnt, mire három lovag, Lancelot, Gawan és Parsifal elsőként indult a nyomába. A kutatás közben a lovagok megannyi veszélyes kalandon estek át, néhányan soha többé nem térhettek vissza, végül a tiszta szívű Galahad-nek, Lancelot – aki maga is láthatta a szent edényt – fiának jutott a kehely megtalálásának dicsősége, melytől oly boldogság járta át szívét, hogy rögtön érezte, a teste hamarosan halott lesz, a lelke viszont a mennybe száll. Egy ezüst asztalt pillantott meg, azon állt a kehely vörös selyemlepellel befedve, temérdek angyal sürgölődött körülötte.

Egy másik verzió azt adja hírül, hogy Sir Parsifal bukkant rá a Pireneusokban, ahol a Szent Grál lovagjainak királya őrizte azt. Parsifal megmentette a király életét, ezért láthatóvá vált előtte a krisztusi kehely. A Parsifal-történetet a német lovagköltő, Wolfram von Eschenbach hagyta az utókorra, melyben a hős tömény kalandokon keresztül jut el az ereklyéhez. Ez a 16 könyvből álló elbeszélés 1195-1219 között keletkezett.

A 12. században a templomos lovagok őrizték ezt a felbecsülhetetlen kincset, ők Franciaországban, a Chartres-i katedrálisban helyeztek el – valamit… amikor később az inkvizíció felforgatta a fél országot, a Grál nem került elő. Valószínűsíthetően keletre menekítették, azóta nincs érdemi bizonyíték hollétéről.
Akad olyan feltételezés, mely szerint a Grál egy üveggömb, amiben az isteni eredetű Életvíz található, ezért csodálatos gyógyító és fiatalító erőt tulajdonítanak neki.


Egy másik elmélet Lucifer koronájával hozza összefüggésbe, melyről annak idején leesett egy smaragdkő, csakis a Grál lehetett az.
Irodalmi húrokat pendít az az elgondolás, mely szerint a Grál egy Jézus által íródott könyv.
Egyes teóriák állítják, a Grál nem más, mint az embertől az istenig vezető misztikus, keresztényi utazás allegóriája.
Az égiek is belekeveredtek már a Grál históriájába, csakis földönkívüliek hozhatták azt a Földre, benne az isteni misztériumokkal. Tehát a Grál az örökkévalóság felé tartó lélek rejtelmeit tartalmazza.
A Grál-titok a Bölcsek Kövére is kiterjed, melyből a tudás és az örök élet nyerhető.
A középkor vége felé sajnálatosan elhalványult a krisztusi kupa emléke, a 15. század óta kevés írás említi, a keresés is abbamaradt.

A Szent-Grál legendák spirituális utat mutatnak, lényegében felismerhetjük, hogy a szimbólumok, misztikumok voltaképpen a bennünk zajló, és minket körülvevő összefüggéseket ábrázolják, és arra hivatottak, hogy segítsék az elménket egy magasabb szintű tudás elérésében

Egyiptom az egyik hobbym. A kedvenc országom. Ahová el szeretnék jutni. Persze nem a jelenlegi Egyiptomot imádom, hanem az ókorit. Misztikum, ezoterika, csillagászat, piramisok..ez mind olyan dolgok, amik számomra igen érdekesek. Ha belegondolok, hogy kb. 4 ezer évvel ezelőtt milyen misztikus,csodás építmények, lehettek, tündöklőek, hogy miként éltek az emberek, mennyire fejlett volt a civilizációjuk. No és a misztikus erők az Egyiptomi templomokban…Egyiptom a mágia fellegvára volt.

Az egyiptomi civilizációt és társadalmat sokan merevnek, arisztokratikusnak, kasztszerűnek és a halál szeretetére épülőnek, elmúltnak tartják. Ez azonban félrevezető. Az egyiptomi civilizáció a maga korában nagyon életteli, változatos, sok meglepően modern kulturális jellegzetességet mutató, és a szoborszerű merevségnél sokkal rugalmasabb volt. Egyiptom az egyik legrégibb ismert írásbeliséggel rendelkező terület, az írás megjelenése  elsődleges fontosságú adatokkal szolgál. Innen ismertek a leghosszabb egybefüggő, illetve részben egybefüggő listák királyok neveivel, uralkodásuk idejével, évenként számba véve azt. Ezek az Évkönyvek, melyek ma is a legfontosabb kronológiai források. E királylisták legalább az i. e. 3100-as évekig visszavezetnek. Az Egyiptomi állam /társadalom/élén a király, a fáraó állt. Őt a Napisten / Ré /  fiának tartották, aki korlátlan hatalommal rendelkezett. Elnevezése a Per Aa (“nagy ház”) kifejezésből alakult ki.  A fáraó után rangban a főpapok, hadvezérek és a tartományfőnökök következtek. Az egyiptomi társadalom életének meghatározói a papi hivatalnokok voltak. Az Óbirodalomban, közelebbről a III-IV. dinasztia fordulóján alakult ki a papi réteg, az egyes istenek fennhatósága alá rendelt közfeladatokat ellátók vezetőit ruházták fel papi címmel. A papság mint társadalmi réteg csak a IV-V. dinasztia fordulóján tűnt fel. Ők a kiváltságolt sírkerületek vezetői voltak. Az ő feladatuk volt a halál utáni életbe vetett hit ápolása.  A papok utána  társadalmi ranglétrán a hadsereg katonái álltak. Utánuk következtek a szabad parasztok, majd végül a rabszolgák.

Az egyiptomi vallásfilozófia egyik alapvetése az úgynevezet: Memphiszi Teológia. Ezekből az írásos emlékekből megállapítható, hogy az egyiptomiak egyes természeti jelenségekben természetfölötti erőknek a megtestesülését látták, melyet a hieroglif írásban, a művészi ábrázolásokban emberi, állati, növényi vagy akár egy tárgy alakjában mintáztak meg. Egy-egy isten megjelenhetett nemcsak emberi, hanem állati alakban is, sőt nagyon gyakran az emberi testet állatfejjel olvasztották egybe. Ugyancsak lényeges volt az istenek elnevezése is, ami jellemezte viselőjét: az Elrejtett, az Alkotó, a Hatalmas, stb. A vallásos hiedelmek között nagy szerepe volt a mágiának, hisz az egyiptomiak felfogása szerint egy természetfeletti erő igénybe vétele kellett mindenféle baj, veszedelem, betegség leküzdéséhez. Ilyen természetfeletti erőt tulajdonítottak a különböző varázsszövegeknek. Elképzelésük szerint a fáraó, akit Hórusz földi helytartójának tartottak szintén varázserőt sugárzott. A fáraónak a napisten, Ré fiaként való tisztelete az Óbirodalom közepétől vált általánossá.

Az isteni erők sokféleképpen való megtestesítése mellett az egyiptomi vallás legjellemzőbb részei a napkultusz és a halotti kultusz. Ahogy a földi élet Ré napsugarának köszönhető, úgy a halál utáni tovább élés, a fennmaradás lehetősége az Ozirisz-hitben található, s ennek része volt a mumifikálás, amivel a test túlvilági életét is biztosítani akarták.

A vallás gyakorlásának helyei a templomok voltak, melyek egyben iskoláikkal, könyvtáraikkal a tudománynak, a művelődésnek és a teológiai irodalomnak is a centrumaiként szolgáltak.

Az egyiptomiaknak részletesen kidolgozott elképzelésük volt a halál utáni életről, bonyolult szertartásokkal törekedtek a test és a lélek felkészítésére a békés halál utáni életre. A lélekkel és a halál utáni élettel kapcsolatos hiedelmek központjában a test, vagyis a Ba megőrzése állt /a lélek pedig a Ka/. Ennek érdekében magas szintre emelték a balzsamozás művészetét, hogy megőrizzék az egyéneket az öröklét számára.

A mumifikáció bonyolult folyamata a 4. dinasztia idejében alakult ki. Ennek során a lágyrészeket eltávolították, a helyüket megtisztították és kitöltötték nátronsóval majd az egész testet beborították vele. Mivel megkövezendő bűn volt megsérteni a fáraó testét (még a halála után is), azt az embert, aki kőkéssel felvágta a hasat szertartásosan elűzték, miközben kövekkel dobálták meg.

Miután a só 40 nap alatt minden nedvességet kiszívott, a testet megtöltötték gyantába áztatott vászonnal, nátronnal és illatos fűszerekkel, majd lezárták nyílásait és kívül is bedörzsölték gyantával a konzerválás érdekében, majd vászoncsíkokkal bepólyázták, a gyolcsok közé pedig vallási amuletteket és talizmánokat helyeztek. Előkelőségek esetében a testet általában több egymásba helyezett koporsóba tették, amelyeknek a legkülső darabja egy kőszarkofág volt. A beleket, a tüdőt, a májat és a gyomrot külön tartósították, és kanópusz edényekbe helyezték el, amelyeknek a védelmezője Hórusz négy fia. A teljes folyamat – melyet bonyolult varázsigék és imák kísértek – mintegy 70 napig tartott. Az így tartósított testek évezredekig megmaradtak.

A királyi halottakat a királyok völgyében helyezték végső nyugalomra. A férfiakat. A nőket pedig a királynők völgyében. Persze előbbi több királysírt tartalmaz. Csodás ékszereket, maradványokat, edényeket és használati tárgyakat helyeztek be  halottak mellé, hogy a túlvilágon is  meglegyen mindene.

Az Egyiptomi piramisok építését pontos számításokkal, de a mai modern technika nélkül tökéletesre kifejlesztették, amik tulajdonképpen sírhelyek voltak és áldozati helyek is.  Nem volt egyszerű az építésük, mai napig senki sem tudja, konkrétan hogyan, milyen segédlettel épültek a piramisok. A piramisépítő technikát mind a mai napig homály fedi. Az egyiptomi kultúra minden bizonnyal legjelentősebb kultúrtörténeti értéket hordozó építményei a piramisok. Ezeket a szent épületeket a halottak újjászületésének vagy megváltásának eszközeként fogja fel. A gúlaformát nemcsak a célszerűség és a technikai fejlődés hozta létre, hanem mélyebb vallási mondanivalója is van ezeknek a síroknak. Maga a porhüvelyt rejtő szarkofág az anyaméhet és a Mindenséget jelképezi. A  piramis csúcsait ritkábban csillogó arany- vagy elektron- /arany-ezüst egyik jelentése fehérarany/ lemezekkel vonták be – a hiedelem szerint ide ereszkedik alá a halott fáraó lelke -, így maguk is Napként csillogtak. A piramis magát a fényt is jelképezhette: néhány ábrázoláson a Nap gúla alakjában emelkedik a horizont fölé, tehát a sír azt is igazolni akarta, hogy az égbe jutó megdicsőültnek „Ré” társaságában osztályrésze lesz. Az építmény nem véletlenül volt maga a fényesség, ugyanis az egyiptomiak a napfényt parányi háromszögekből álló szubsztanciának képzelték el, ezért az anyagban realizálódott monumentális háromszögek csak úgy válhattak fénytermészetűvé, ha valamilyen nemesfémmel bevonták őket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Nílus felső szakaszán a folyó sebesen rohan, majd az alsó részen kiszélesedik, ezáltal öntözve és termékeny iszappal megtöltve a területet, amely Egyiptom zöldellő vegetációját teremti meg. A Nílus Egyiptom éltető artériája, miután déli-északi irányban átszeli az országot deltatorkolattal ömlik a Földközi-tengerbe. Jellemző, hogy igen magas a születési arány az országban. Egyiptom többi részén csupán kisebb oázisokban élnek emberek. Egyiptom városfejlődése közepes, a lakosság körülbelül fele él városokban, melyek közül Kairó  és Alexandria  a legjelentősebbek,természetesen a Nílus partján helyezkednek el.

Jelentős fejlődésen ment keresztül az ipar, legfőképpen a kőfeldolgozás, a papirusznád feldolgozása, valamint az agyag-, bőr-, és ékszeripar. A szükséges nyersanyag jelentős részét külföldről szerezték be. Rezet és türkizt a Sínai-félszigetről, ritka köveket a Nílus távolabbi vízeséseitől, elefántcsontot, olajat, tömjént, és különböző vadállatbőröket az Egyiptomról délre fekvő területekről hoztak. A fa és a gyanta egyre gyakrabban volt jelen a II. dinasztia középosztálybeli temetkezésein, ebből a libanoni térséggel való kereskedelem felélénkülésére lehet következtetni. Az egyiptomi Óbirodalomban még csak a cserekereskedelem létezett. A későbbi pénz, a sati itt még csak elméleti értékmérő volt, csak tételesen bizonyította, hogy a vevő megkapja a megfelelő ellenértéket.Az Óbirodalom kereskedelme királyi monopólium volt, ami egyfelől a pénzforgalom kialakulását gátolta, másfelől a naturális gazdálkodás elterjedéséhez és rögzüléséhez vezetett. Valószínűleg fontos szerepet játszott ez a körülmény az Óbirodalom gazdasági összeomlásában, amikor az éhínségeket élelmiszer-hiány okozta egy olyan országban, ahol nagyjából 16 millió ember eltartásához elegendő terményt állított elő legfeljebb nyolcmillió ember.

A Középbirodalomban fellendült a kereskedelem. Kréta és Egyiptom között jelentős áruforgalom zajlott, erre utal, hogy Egyiptomban az agyagedényeken és a fazekasipar termékein égei hatású elemeket találhatunk. Krétán is több egyiptomi készítésű tárgy került elő. Az Újbirodalomban a gazdaság több területén is változás következett be, akár az állattenyésztés, akár az ipar tekintetében. A naturális gazdálkodás megerősödése ellenére megélénkült a belső kereskedelem és megjelentek a kereskedők. Pénzként az ezüst szolgált. Az árukat ugyanúgy árura cserélték, de előtte értéküket átszámították “pénzre”.

Az Újbirodalom korában a belső kereskedelem nem mutatott fellendülést. A kisebb-nagyobb gazdaságok önellátóak voltak, a termékbeszerzésnél pedig nem támaszkodtak a kereskedőkre, inkább árucserével jutottak a hiányzó javakhoz. Nagyobb mennyiségű vagy értékesebb árucserénél már szerepet kapott a pénz is. Ennek alapegysége a deben, amit 10 kedetre és 12 satira osztották. A mai értelemben vett pénzérmék csak a Kr. e. 4. században jelentek meg és kerültek forgalomba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyiptom, ez a természet legmostohább, legszélsőségesebb körülményeinek kitett ország megmutatta a világnak és az utókornak, hogy szigorú munkaszervezéssel, összefogással, a rendkívül kezdetleges tudományos ismeretek összerakásával csodákra képes. A társadalom szigorúan hierarchikus felépítése biztos alapját képezte a világtörténelem egyik legnagyobb, legszilárdabb és a mai kor emberének is tekintélyt parancsoló kultúrájának.

 

A következő bejegyzés csak pár soros lesz, ugyanis egy filmet szeretnék megosztani mindenkivel, ami számomra igen tanulságos volt. Segített a gondolataim teremtő erejének kialakításában. Ez a vonzás törvénye.

Sajnos mostanra a filmet megszüntették, viszont a következő linken meghallgatható a film, a szövege az igazán lényeges!

 

 

Gondolataink teremtő erővel bírnak.
Megbetegíthetnek, ugyanakkor szárnyakat is adhatnak. Mindenre hatnak, ami velünk érintkezésben van, a testünkre, a környezetünkre, és a bennünket körül vevő rezgésekre is. Testünkben minden gondolat és érzés kémiai folyamatot vált ki, melyek lehetnek betegséghez vezető utak, vagy a gyógyulást meggyorsító pozitív gondolatok.  A külvilágban csak az jelenhet meg, ami bennünk már létezik, el van “ültetve”. Gondolataink mind rezgések és mindig csak “azt vesszük”, amit kisugároztunk. Ha valamit szeretnénk megvalósítani, ahhoz először magunkban kell a feltételeket megteremteni, majd  hinni kell benne és ezzel magunkhoz vonzzuk a  jó lehetőségeket.  Állítólag az álmok valóra válnak. ..Igen, ha kellően hiszünk bennük, ha annyira  nagyon akarjuk, hogy tudatalattinkba eléggé beépült és  minden rezdülésünkben megnyilatkozik  a vágyunk.
Gondoljunk  bele, milyen sok  álmunk vált valóra? Nem véletlenül, elvégre mindezt mi teremtettük meg saját magunknak. Mert hittünk és mert hitünkkel vonzottuk a lehetőségeket, melyek  segítettek a megvalósításban. Cselekedni nekünk kell, de ha nem adatik meg a lehetőség, a tetteinket sem tudjuk véghez vinni.

Gyakran beszélnek a pozitív gondolkodásról, de sokan félreértelmezik. Ezzel kapcsolatban az a javaslatom, hogy amikor bejön egy negatív gondolat, rögtön  küldjünk utána egy másik gondolatot, mely pozitív.
Pl.:” Késésben vagyok, úgy néz ki, hogy beragadok a dugóba a kocsimmal”. Ilyenkor mindenkinek beugrik egy hasonló gondolat: „Jajjj, elkések a munkahelyemről!”  Ez után azonnal mehet a pozitív gondolat, hogy: “időben beérek a munkahelyemre”. És ebben higgyünk is. Ha a rossz gondolataink zakatolnak csak a fejünkben és lebegnek a szemünk előtt,természetesen magunkhoz is fogjuk vonzani a rosszat.  Ha ezt a gondolkodásmódot meg tudjuk tenni, akkor egy idő után elkezdjük jól érezni magunkat a bőrünkben és jól, pozitívan használni a gondolataink teremtő erejét.

Amikor  nagy változásban van az életünk, akkor rengeteg negatív, stresszes gondolat borítja el gondolatainkat. Ilyenkor kell igazán odafigyelnünk, hogy átalakítsuk őket, így elkerülve a depressziót, betegségeket.

Az emberek általában nem hisznek elménk teremtő erejében. Ahogyan nem hisznek a mágiában sem és néha a maguk erejében sem, mégis várják a  változást, a csodát, a történést.  Az évek elröppennek és nem történik semmi…csak várnak. A várt élmény elmarad és nem értik a miértjét. Csalódás születik és  a reményből és eltűnik a hit. Hogy  miért nem történt semmi? Nagy kérdés, de  egyszerű  a válasz. Elvesztették a hitet.  Pedig a gondolatainknak teremtő ereje van!

A következő sorokban leírok egy önfejlesztő kísérletet, amit valahol olvastam nemrégen. Ha van kedved, próbáld ki. :

“Végezd el a következõ kísérletet. Nagyon egyszerû, és mégis nagy hatással van mindenkire, aki végigcsinálja. Be fogja bizonyítani, milyen óriási hatása van a gondolataid erejének.
· Végy hat-nyolc nyers sárgarépát, és vágd le a felsõ végüket, azt a részt, amelyet általában a szemétbe szoktál dobni.
· Helyezd a répavégeket két külön lapos tálba, és önts alájuk egy kis vizet. A késõbbiekben ezt a vizet szükség szerint pótolni kell.
· Az egyik tálra rajzolj plusz (+), a másikra mínusz (-) jelet.
· Helyezd mind a két tálat az ablakpárkányra, ahol elegendõ napfényt kapnak.
· Minden nap fogd a tálakat, és beszélgess el mindkét répacsoporttal külön-külön.
· A + jelû répavégeknek mondd el, hogy azt akarod, hogy szépen fejlõdjenek. Tudod, hogy gyönyörûek lesznek. Azt akarod, hogy erõsek és egészségesek legyenek.
· A – jelûeknek mond azt, hogy legyenek csúnyák. Nem akarod, hogy nõjenek. Sugározz rájuk gyûlöletet, próbáld meg rájuk irányítani minden haragodat és megvetésedet.
Sokan úgy érzik, hogy képtelenek azt mondani egy élõ növénynek, hogy pusztuljon el. Ne feledjük, hogy ez csak kísérlet, és hogy a répavégek egyébként is a szemétbe kerülnének.
Egy nagyon közeli barátom elhatározta, hogy elvégzi a kísérletet úgy, ahogy mondtam neki. De amikor a negatív jelû répavégeket visszatette az ablakpárkányra, azt mondta magában, hogy nem is gondolta komolyan mindazt a rosszat, amit nekik mondott. És mi történt? Mindkét répacsoport ugyanúgy fejlõdött! Akkor azt mondtam neki, hogy a gyûlölet kisugárzása helyett pusztán vonja meg szeretetét az egyik csoporttól. Néhány nap múlva meglepõdve tapasztalta a különbséget.
Néhány nap múltán egyértelmûen látszik a különbség a két csoport répavég fejlõdése között. És miért? Mert a gondolatainknak teremtõ ereje van! Igen, ténylegesen képes vagy az elméddel irányítani valamit! És gondolkodj csak el rajta: ha képes voltál valami rajtad kívül állót befolyásolni a gondolataid erejével, akkor mi a helyzet saját magaddal? Mi történik minden egyes alkalommal, amikor negatív gondolataid támadnak, vagy a gyûlölet kerít hatalmába?”


Kategória