‘Szahara’ kategória archívuma

A Szahara a Föld legnagyobb sivataga. Az Észak-Afrikában elterülő sivatag területe több mint kilencmillió négyzetkilométer, kora mintegy 2,5 millió év. A „szahara” név az arab „sivatag” szóval egyezik meg, némileg eltérő kiejtéssel.

A Szahara Algéria, Csád, Egyiptom, Eritrea, Líbia, Mali, Mauritánia, Marokkó, Niger, Nyugat-Szahara, Szudán és Tunézia hatalmas területeit foglalja el.

A Szahara legnagyobb része a közfelfogással ellentétben hamada (kő- és sziklasivatag) és nem erg (homoktenger). A Szahara a globális felmelegedés és a helyi mezőgazdasági módszerek miatt kiszáradó szomszédos füves területeket bekebelezve déli irányban növekszik, egyes becslések szerint akár évi 48 kilométert is haladva Afrika belseje felé (elsivatagosodás). A Szahara valamikor a mainál sokkal nedvesebb volt, területén legalább a legutolsó jégkorszak óta élnek emberek. A Szaharában vízhez kötött állatok, (például krokodilok) több mint harmincezer petroglifáját (kőbe vésett képét) találták meg (ennek több mint felét a délkelet-algériai Taszilin-Ádzserben). Dinoszauruszok – köztük az Afrovenator, a Jobaria és az Ouranosaurus – fosszíliáit is megtalálták a Szaharában.

A mai Szahara azonban vegetációban szegény, kivéve a Nílus völgyét, az oázisokat, illetve az északi fennsíkokat, ahol mediterrán növényeket termesztenek, mint amilyen az olajfa. De a Szaharában ma is több mint 2,5 millió ember él, a legtöbben Egyiptomban, Mauritániában, Marokkóban és Algériában.

Legfontosabb etnikai csoportjai: az őslakos berberek, mint a tuareg törzsek, olyan elarabosodott berber csoportok, mint a hasszaníja nyelvű mórok (vagy szahravik, „szaharaiak”), illetve különböző fekete népek, mint a tubuk, núbiaiak, zagavák, kanurik, fulák, hauszák és szongajok. Fontos szaharai városok: Tamanraszet, Kargla, Bésar, Haszi Meszaúd, El Ued és Gardaja (Algéria), Timbuktu (Mali), Agadez (Niger), Gat (Líbia) és Faja (Csád).

 

Nyugaton az Atlanti-óceán, északon az Atlasz-hegység és a Földközi-tenger határolja, Egyiptom és a Vörös-tenger keleten, és délen Szudán (régió), illetve a Niger folyó völgye. A sivatagot a következő földrajzi egységekre szokták osztani: Nyugat-Szahara, a középső Ahaggar-hegység, a Tibeszti-hegység, az Aïr-hegység (sivatagi hegyek és magas fennsíkok), a Tenere sivatag és a Líbiai sivatag (ez a legszárazabb régió). A Szahara legmagasabb pontja a 3415 méter magas Emi Koussi pajzsvulkán a Tibeszti-hegységben, Csád északi részén.
A Szahara Észak-Afrikára és szub-szaharai Afrikára osztja a kontinenst. A Szahara déli határán félszáraz szavannák húzódnak, a Száhel-övezet, amelytől délre a nedvesebb Szudán és Kongó-medence találhatók.

A Szahara sivatagi formáit a szél (aeoli homokkő) és a ritka esőzések formálták. Ilyen formák a homokdűnék és homokmezők vagy homoktengerek (erg), a köves síkságok (hamada), a kavicssíkságok (reg), a száraz völgyek (vádi) és a sósíkságok (satt vagy sott). Rendhagyó terepformái közé tartozik az űrből is kivehető spirális formájú mauritániai Bikaszem.
A sivatagból számos hegy és hegység emelkedik ki, köztük sok vulkáni, köztük az Aïr-hegység, az Ahaggar-hegység, a Tibeszti-hegység, az Adrar des Iforas és a Vörös-tengeri hegység.


A Szahara folyóvizei többnyire csak szezonálisan létezők. A fő kivétel a Nílus, amely közép-afrikai forrásvidékétől észak felé haladva a Földközi-tengerbe ömlik, folyása mentén hatalmas területeket öntözve. A földalatti vízzáró rétegek néhol elérik a felszínt, oázisokat létrehozva, mint amilyen a Baharíja, a Gardaja, a Timimun, a Kufra és a Sziva.
A Szahara középső része hiperszáraz, alig valami vegetációval. Északi és déli szegélyein és fennsíkjain vannak ritkás fűvel és sivatagi bozóttal fedett területek és a vizet összegyűjtő vádikban fák és magasabb bokrok is előfordulnak.

Határainak meghatározásai
Egyiptomban és Líbia egyes vidékein északon a Szahara egészen a tengerpartig nyújtózik, de Kürenaikában és a Magrebben északon mediterrán erdőkkel és bozótosokkal határos. Ez utóbbi területek mediterrán éghajlatúak, téli esőzésekkel. Frank White[4] és Robert Capot-Rey,[5][6] földrajztudós botanikai meghatározása szerint a Szahara északi határa a datolyapálma (Phoenix dactylifera) termesztésének északi határával és a mediterrán eszpartófű elterjedésének déli határával esik egybe. Az Szahara északi határa szintén egybeesik a száz milliméter éves csapadékmennyiséget kapó területek szegélyén húzódó vonallal.
A Szahara déli határa mentén húzódó Száhel-övezet esős évszaka már a nyár. A Szahara botanikailag meghatározott déli határa a Cornulaca monacantha libatopféle (Chenopodiaceae) elterjedésének déli határával, illetve a Száhelre jellemző Cenchrus biflorus pázsitfűféle északi határával egyezik meg.
Az éghajlati kritériumok alapján a déli határ a 150 milliméteres éves csapadékvonal (amely azonban évről évre sokat változik).


Éghajlattörténete

A Szahara éghajlata az elmúlt néhány százezer évben nagy, hullámzó változásokon ment keresztül.Az utolsó jégkorszak idején nagyobb volt, mint ma, délen mai határain túl terjeszkedett.A jégkorszak vége után, Kr. e. 8000 és 6000 közt a terület éghajlata az élővilág számára kedvezőbbre fordult, talán azért, mert az északon zsugorodó jégmezők alacsony nyomású övezeteket alakítottak ki.[10] Amikor azonban a jégmezők eltűntek, a Szahara északi része kiszáradt.
Oázis az Ahaggar-hegységben
Ezzel azonban még nem volt vége a változásoknak. A monszunzóna határa ugyanis, amely ma csak a Száhel szélességi köreiig szállít esőt, északabbra húzódott és megakadályozta a Szahara déli részének kiszáradását. A monszunt a nyári felmelegedés okozza, amelynek következtében a felforrósodó szárazföld feletti száraz légrétegek felemelkednek és a helyükbe az óceán felől nedvesebb légrétegek érkeznek, esőt szállítva. A Szahara így paradox módon a megerősödő nyári napsugárzás idején lett csapadékosabb. A napsugárzás energiájának történeti változásait a Föld keringési paramétereinek változásai okozzák (kilencezer éve a Föld tengelyének dőlése nagyobb volt, mint ma, így a nyári napközeli apszis július végén jött el.)
Kr. e. 3400 környékére a monszunhatár körülbelül mai helyére vonult vissza,a Szahara területének fokozatos elsivatagosodását okozva. A Szahara ma körülbelül ugyanolyan száraz, mint 13 ezer évvel ezelőtt volt.A szaharai pumpa elmélet az ezen éghajlati hullámzások következtében lezajlott flóra-, fauna- és emberi vándorlásokat írja le.
A Szahara ma a Föld egyik legmostohább éghajlatú területe az élőlények számára. Az uralkodó északkeleti szél gyakran okoz homokviharokat és porforgókat. A csapadék ritka, de nem ismeretlen. A Szahara fele kevesebb mint két centiméternyi esőt kap évente, a maradék kevesebb, mint 10 centimétert.Ritkán esik az eső, sok helyen akár többéves szünetet követően, akkor viszont általában felhőszakadásszerű.
A Szahara csapadékmennyiség alapján mért déli határa 1980 és 1990 között előre és visszafelé is mozgott. A száheli szárazság következtében összességében dél felé mozdult el mintegy 130 kilométert.  A legutóbbi években az elerdőtlenítés is hozzájárul a Szahara déli irányú terjeszkedéséhez, mivel az itt élők továbbra is tüzelőnek használják a fákat és bokrokat.


Történelme

Kr. e. 7000 és Kr. e. 2000 közt a Középső-Szahara síkságain dús füvű puszták hullámoztak, gazdag állatvilággal, folyókkal, mocsarakkal. Ez az ember számára is ideális környezet volt, a sivatagot a pontozott hullámvonalas kultúra népe lakta, amely a macskahal gerinctüskéivel díszített kerámiáiról kapta a nevét. Pattintott kő nyílhegyeket használtak, strucctojás héjából faragtak gyöngyöket, jellegzetes fegyverük a csontból metszett, szakállal ellátott harpuna volt.

A hatalmas területen elterjedt kultúra népei falvakat alkottak és vadászó, gyűjtögető kőkori elődeiktől eltérően szinte kizárólag halászatból éltek, halételeiket a Kr. e. 7. évezred végén megjelent agyagedényekben készítették el. A fazekasság az északabbra fekvő Alsó-Egyiptomban csak a Kr. e. 4. évezredben terjedt el. Ez a népesség a Kr. e. 4. évezred elején tért át a pásztorkodó gazdálkodásra, háziasítva a ’’Bos africanus’’ rövid szarvú marhafélét. Juhot, kecskét már a Kr. e. 5. évezred elejétől tartottak a kürenaikai barlangok üledékeinek tanúsága szerint a Földközi-tenger partvidékén, és feltételezhetően ezekkel nagyjából egyidejűek a Felső-Nílus lelőhelyein talált maradványok. A szaharai marhacsordák létezéséről sziklafestmények is tanúskodnak. Az ábrázolt emberek nem voltak negroid jellegűek, így lehetséges, hogy az életformaváltást a népesség kicserélődése okozta. A Szahara termékeny vidéke Kr. e. 3500 körül kezdett kiszáradni.

Népek és nyelvek

 

A Szahara számos nép és nyelv otthona. A leggyakrabban hallható nyelv a Szaharában az arab, amelyet a Vörös-tengertől az Atlanti-óceánig beszélnek. Nyugat-Egyiptomtól Marokkóig berber népek is élnek, köztük a Közép-Szahara tuareg pásztorai. A Vörös-tengeri-dombságban, Délkelet-Egyiptomban és Kelet-Szudánban élnek aq bedzsák. Az arab, berber és bedzsa nyelvek az afroázsiai nyelvcsaládhoz tartoznak.

a

Kategória