‘Templomos lovagok’ kategória archívuma

A Templomosok, vagy a Templomos Lovagrend (latinul Militia Templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend, egyházi lovagrend volt.

A társaságok és rendek működése mindig izgatta az emberek fantáziáját. A legkülönösebb híresztelések a középkori templomos lovagokról kaptak szárnyra, ami végül a vesztüket is okozta.

A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi  Pálosok.

A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A XII. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.

A jámbor szerzeteseknek is védelemre volt szükségük, ugyanis felszentelt pap, még a saját védelmére sem foghatott kardot. Így kezdetben a segítő testvérek fegyverezték fel magukat, majd csatlakoztak hozzájuk azok a lovagok, akik vonzódtak a szerzetesi eszményekhez. Azaz a korszak szükséglete fokozatosan egy alakban egyesítette a középkor két jellegzetes figuráját: a lovagot és a szerzetest.

A rend tagjai három csoportra oszlottak.

A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Bal vállukon fehér köpenyt hordtak vörös kereszttel, melynek viselését a pápa engedélyezte. Feladatuk a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, zsolozsmázással vagy más teendők elvégzésével (a fegyverforgatás gyakorlásával, az állatok ellátásával, vagy éppen őrség adásával) töltötték.

A lovagokéval megegyező, szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók (sergent) alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Legfőbb feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket.

A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban és elsősorban a Szentföldön éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.

A templomos rend élén a káptalan által megválasztott Nagymester: magister vagy grand maitre állt, aki a tisztet élete végéig töltötte be. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall: maréchal volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok – általában egy-egy ország alkotta provinciák – vezetői: preceptor vagy commandeur következtek. A rendházak, konventek vezetőit szintén így nevezték. A provinciák illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki. A legfőbb vezetőkből és a szentföldi tartományok elöljáróiból állt a káptalan, amely tanácsaival segítette a nagymestert a rend irányításában. A templomosok évente tartottak generális káptalant, vagyis általános rendi gyűlést is, amelyen elvileg minden tartomány commandeur-jének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket.

 

1128-ban megalakult az első egyházi lovagrend, a Templomos Lovagok Rendje. Nevük onnan ered, hogy Salamon egykori templomának helyén laktak.

Az ünnepélyesen fogadalmat tett lovagok (szerzetesek), és az engedelmességi lovagok (világiak), alkalmanként fehér ruhát viselnek, amely tunikából, a mellrészen vörös nyolcszögű kereszttel ellátott egy skapuláréból áll. A dámák fehér, ujjnélküli fátylat viselnek, a felső ág nélküli kereszttel. A káplánok fehér főpapi vállgallért hordanak vörös szegéllyel és vörös gombokkal, elöl baloldalt a vörös kereszttel. A többi bejegyzett laikus nem visel öltözetet, csak jelvényt, vagy adott esetben kitüntetést.

Szép Fülöp, francia király szemét igencsak csípte, a templomosok időközben megnövekedett hatalma, nem is beszélve arról, hogy a rend vagyonára áhítozott. De a templomosokat csak a pápa idézhette törvényszék elé, ezért Fülöp jelöltje került a pápai trónra, s ő V. Kelemen néven, az inkvizíció segítségével leszámolt a templomosokkal. A 23-ik nagymestert, Jacques de Molay-t 1307-ben tartóztatták le, és hét évig tartották börtönben. Mindeközben társaival együtt az inkvizítorok megkínoztatták őket, és olyan vallomásokat csikartak ki belőlük, mint például: miszerint megtagadták Krisztust, bálványaik voltak, ráadásul a szerzetesek együtt bújtak ágyba, ahol nem csak alvással töltötték az időt…

A kínvallatás hatására többen beismerték vétkeiket, de mielőtt máglyára léptek, mindent visszavontak. Amikor felcsaptak a lángok, De Molay Isten ítélőszéke elé idézte a francia királyt és a pápát. Még abban az évben meghaltak mindketten.

Korabeli szemtanúk állították, hogy miután megkínozták a nagymestert, és a máglyához vitték, egy lepellel volt bebugyolálva. Ezt a leplet félredobták a hóhérok, de a hívek megtartották, mint ereklyét. Ez a feltételezés némelyek szerint megkérdőjelezi a torinói lepel származását. Vannak, akik úgy vélik, a templomos nagymester testlenyomatát őrizte meg a lepel.

De mi a helyzet a hosszú hajjal? Tudvalevő azok számára, akik ezzel foglalkoznak, hogy a templomosoknak nem volt szabad hosszú fürtöket viselni. Ám a hét év alatt, amit börtönben töltöttek, bőven megnőhetett a hajuk, amit nyilvánvaló okok miatt nem állt módjukban rendszeresen levágni.

Na és a keresztre feszítés nyomaival mi a helyzet? Akik ezen elképzeléseket vallják, erre is megtalálták a magyarázatot. Lehet, hogy az inkvizítorok gúnyból kínozták meg a nagymestert ugyanúgy, ahogyan az általa megtagadottnak vélt Krisztust a rómaiak.

A rend egyébként kétségtelenül rendkívül gazdag volt. Nem tudni pontosan honnan szerezték vagyonukat, ügyes pénzforgatással vagy egyéb praktikákkal, de felmerült az az elképzelés is, hogy valahonnan „hozták” az aranyat és az ezüstöt. De vajon honnan?

A rend nagymesterei:

A XX. században több, főleg angolszász szervezet alakult, mely a templomosok utódjának nevezte magát, ám ehhez egyik sem kapta meg a pápai engedélyt.

 

 

a

Kategória