‘Túlvilág a magyaroknál’ kategória archívuma

Amikor az ősmagyar vallás idején – mondjuk a fejedelemségi korban – meghalt valaki, úgy tartották, „fényes” lelke (azaz asztrálteste) kilép a testéből és vándorútra indul.

Egy táltos vagy táltosasszony virrasztott mellette három napig, aki révületbe esve kísérte el az eltávozott lelkét, nehogy valami baja essék a túlvilágon.

A cél az volt, hogy a lélek elérje a Felső Világot, ahová egy kalandokkal és veszedelmekkel teli utazás vezet. Mindeközben egy másik táltos rituálisan megtisztította a holttest környezetét: elűzte például azokat a démonokat, akik a közelében ólálkodtak.

Szokás volt – és vidéken manapság is szokás – letakarni a halottas szobában a tükröt, nehogy a halott asztrálteste meglássa benne az itthagyott test képét.


A másvilágot őseink – más népekhez hasonlóan – emeletesnek képzelték el, hét, vagy még gyakrabban kilenc szinttel. A Mindenség jelképe számukra a Világfa vagy Tetejetlen Fa alakjában nyilvánult meg, melynek ágai szimbolizálták az egyre finomabb, éterikusabb létsíkokat.

Út közben a táltos és a lélek egymás mellett haladt a láthatatlan dimenziókban: előbbi, ha bármi veszedelem merült fel, azonnal közbelépett.

Néhány jellegzetes epizód az ősmagyar túlvilági utazásból: egy alkalommal egy pengevékony hídon kellett átmenni, máskor oroszlán, farkas vagy egyéb fenevad támadt a lélekre, akinek – a táltos segítségével – meg kellett vele küzdenie.
Végül át kellett haladni egy Rézerdőn, egy Ezüsterdőn és egy Aranyerdőn. Az Ezüsterdőnél a táltos visszafordul és hazamegy Földön hagyott testéhez, mert halandónak csak idáig lehetséges eljutnia.

Az Aranyerdő közepén egy hatalmas vár áll, ahol egymásból nyíló csarnokok labirintusán kell végigmenni.

A cél az, hogy az eltávozott egy nagy lakomaterembe érkezzen, ahol a főhelyen egy aranyhajú öreg király trónol egy szépséges, ezüsthajú királyné társaságában.

Ők Arany Atyácska és Ezüst Boldogasszony, a magyar őshagyomány legfontosabb istenei.

a

Kategória