‘Wilma Rudolph’ kategória archívuma

Wilma Rudolph 1940. június 23-án született egy Tennesse állambeli kisvárosban. Egy fekete család 20. gyermekeként, koraszülöttként látta meg a napvilágot. A születésekor komplikációk támadtak és az orvosok nem sok esélyt adtak arra, hogy életben marad. Később kétszer kapott kétoldali tüdőgyulladást és skarlátos is lett. A legnagyobb probléma azonban a gyermekbénulás volt. Ennek következtében a bal lábszára meggörbült, lábfeje pedig befelé tekeredett. Lábmerevítőt kapott és 6 évesen az orvosok lemondtak arról, hogy járni fog. Mindezt persze az édesanyjával is közölték. A kezelések a szülői háztól messze, mintegy 50 mérföldre egy feketéknek kijelölt kórházban zajlottak.

A tehetetlenség időszakában Wilma szívében álmok bontogatták szárnyaikat. Arról álmodott, hogy a többi „normális” gyerekkel együtt játszhasson, arról, hogy egyszer Ő is anyává válik és arról, hogy beutazza a világot. Gondolatait megosztotta édesanyjával is, aki erre azt válaszolta: „Drágám, a legfontosabb számodra az életben, hogy higgyél, és ne add fel!” A heti kétszeri kezeléseknek és a kitartásnak köszönhetően Wilma évek múlva lábra állhatott.

Tizenegy éves korára Wilma elkezdett hinni abban, hogy egy napon leveheti lábairól azokat a merevítőket. Az orvos masszírozást javasolt, de ő otthon titokban levette a gyűlölt merevítőket és óriási fájdalmak árán járni kezdett. Egy évig „gyakorolt” otthon, amikor egy vizsgálat alkalmával megmutatta az orvosnak és édesanyjának, hogy mennyit haladt. Most már orvosi engedélye is volt rá, hogy néha mellőzze a merevítőket. Innentől kezdve gyakorlatilag már nem tette fel őket.

Tizenkét éves korára már tudott futni, sőt egyre inkább érdeklődött a sportok iránt. Egyik nővére, Yvonne épp a kosárlabdázással ismerkedett és ő követte testvérét. Rövidesen mindketten egy csapatban pattogtattak és jó értelemben vett rivalizálás alakult ki köztük. Óriási elszántsággal és küzdeni akarással lassanként a csapat meghatározó játékosává vált. Ekkor figyelt fel rá egy férfi, akit Ed Temple-nek hívtak és a nagynevű nashville-i Tigerbelles atlétikai csapat nemzetközi hírű edzője volt. Történt egy nap, hogy Temple önkénteseket keresett a kosárlabdacsapatból, olyanokat, akik szívesen kipróbálták volna a női atlétikát.

Hamar kiderült, hogy Wilma őstehetség a futásban. Tizennégy éves korában Wilma már a Tigerbelles atlétikai csapat tagja volt és mindenkit legyőzött a korosztályában. Ettől kezdve már a Tenesse Állami Egyetemre járhatott edzésre. Itt találkozott egy Mae Faggs nevű nővel, aki a múltban már két olimpiai csapatot is felkészített. Mae persze azonnal észrevette a csiszolatlan gyémántot és onnantól személyesen bátorította. Az edzések folytatódtak, és Wilma egyre nagyobb versenyeken bizonyított. Nyár végén egy nagy országos ifjúsági versenyen már több távon is fényes győzelmet aratott és a 400 méteres váltóban is a győztes csapat tagja volt.

Ekkor Mae feltette az addigi legfontosabb kérdést Wilma életében: – Akarsz az Egyesült Államok olimpiai csapatának tagja lenni?

Az 1956-os olimpia Ausztráliában, Melbourne-ben volt. Az ekkor csupán tizenhat esztendős Wilma nem jutott a 200-méteres síkfutás döntőjébe, viszont a 400 méteres női váltócsapat tagjaként bronzérmet szerzett. A következő négy évben Wilma minden idegszálával a nagy megmérettetésre, a következő olimpiára gondolt. Az egyesületi tagsághoz kötelező volt a 4-esnél jobb átlag, továbbá legalább 18 tantárgy felvétele és ekkor női atléták még nem kaphattak ösztöndíjat, tehát Wilma saját maga finanszírozta tanulmányait. Mivel a sok tanulás miatt romlottak az időeredményei, külön edzésekbe fogott. Este titokban mászott le a kollégium tűzlépcsőjén és 8-tól 10-ig futott, majd visszamászott a lépcsőn, hogy villanyoltásra és létszámellenőrzésre a helyén legyen. Napkeltekor a kimerítő edzésterv tovább folytatódott. Reggel hatkor, délelőtt tízkor, délután pedig háromkor tartott futóedzéseket. Teltek a hetek, az évek, és Wilma még mindig ugyanazt a monoton, megerőltető edzéstervet követte. Így ment ez több mint ezerkétszáz napig!

1960-ban elkövetkezett az, amire az életét tette. A római olimpián először 100 méteren futott. A fő száma a kétszáz volt, de ő már százon beírta magát a sporttörténelem nagykönyvébe. Az első arany, mindjárt világcsúcs is volt. Aztán jött a számára legfontosabb megmérettetés. Kétszázon hatalmas előnnyel ért célba és utasította maga mögé a világ nagy futóit szintén világcsúccsal. A hab a tortán pedig ismét a váltó volt, ahol ekkor már az egész világ tudta, hogy ki az a „fekete gazella”. Itt is aranyérem és új világcsúcs született.

Wilma Rudolph volt az első nő a sport történetében, aki három aranyérmet szerzett atlétikában! Ráadásul mind a három számot új világrekord felállításával nyerte meg. Így lett az egykor lesajnált, kigúnyolt nyomorék kis¬lányból a világ addigi legjobb futója. Hogy ez miként sikerülhetett? Talán az alábbi gondolat jól mutatja:

„Az orvosok azt mondták, hogy nem fogok tudni járni, anyám pedig azt mondta, hogy bármit elérhetek. Anyámnak hittem.” (Wilma RUDOLPH)

a

Kategória