EGY AMERIKAI PSZICHIÁTER MESÉLI:

Jay Wouk, az Egyesült Államok egyik legnagyobb ügyvédje jött el hozzám.Elpanaszolta, hogy elviselhetetlen fejfájás gyötri, és mivel többektől hallott már eredményes hipnotikus gyógymódomról, hozzám jött bajával.

A hatodik kezelés alkalmával kezdtek megszünni a fájdalmai, ugyanakkor furcsa kísérőjelenségekre lettem figyelmes. Ahogy egyre inkább visszavezettem az időben egyre gyakrabban beszélt önmagáról, mint Horst Wesen nevű német vándorszínészről, aki 1582 október 6-án halt meg, negyven éves korában és Köln közelében, Tharden falu temetőjében van eltemetve.

Hipnózisa alatt kitünően beszélt németül, és szakértők szerint olyan nyelvjárással amelyet abban az időben beszéltek. Elutaztunk Köln-be, megpróbáltuk megkeresni Tharden községet. A kis falunak ma Tard a neve és temetőjében nem találtunk Horst Wesen feliratú sírkövet.

Wouk hipnotikus álmában levezetett a falu futballpályájára, és közölte, ezen a helyen volt Tharden temetője a XVI.században. Sok pénzt ajánlott fel a községi elöljáróságnak, amely végül is engedélyezte az ásatást. Elsőnek egy kis templom romjai kerültek elő, majd a templom körül a temető is. Megtaláltuk Horst Wesen sírját, de sírkövön 1582 október 15-e volt feltüntetve Wouk határozottan állította, hogy október 6-án akasztották fel.

Ismét hipnotizáltam. Álmában különös történetet mondott el színészsorsáról. 1582 október 4-én Köln-ben meggyilkolták és kirabolták a város leggazdagabb pénzváltóját, Trummen bankárt. Mindenki tudta, hogy a tettes a rendőrség parancsnoka Dimnitz kapitány volt, de senki sem mert szólni, az emberek rettegtek a nagyhatalmú rendőrfőnöktől. Dimnitz elfogatta Wesent, mivel úgy gondolta, hogy a bolondos vándorszínészt úgysem védi senki, őt vádolta a gyilkossággal.

Wesen szenvedélyesen védekezett és közölte, hogy a gyilkosság időpontjában Köln-től 300 km-re a szeretőjénél tartózkodott. A bíróság amely Dimnitz befolyása alatt állt, 1582 október 5-én olyan döntést hozott, amely szerint, ha Wesen két napon belül bebizonyítja, hogy a rablógyilkosság idején a szeretőjénél tartózkodott akkor felmentik, de ha nem akkor felakasztják.

A színész barátai elindultak lóháton, hogy megkíséreljék a lehetetlent és elhozzák a koronatanút. Nem sokkal éjfél után katonák jöttek a színészért és kivezették a börtönudvarra ahol az akasztófa állt. Az ügyész közölte, hogy miután tíz nap elteltével sem tudta ártatlanságát bizonyítani az ítéletet végrehajtják. Még mielőtt megszólalhatott volna megragadták, és felakasztották. Holttestét kiadták a barátainak, akik kétnapos gyötrelmes utazás során elhozták magukkal a koronatanút Wesen szeretőjét.

1582 október 5-én éjfélkor hajtották végre ugyanis XIII. Gergely pápa naptármódosító reformját, amelynek következtében 1582 október 5-én éjfélkor egy pillanat alatt 1582 október 16-a lett.

Barátai először egy névtelen sírba temették, és csak Dimnitz halála után helyezték az általunk felfedezett sírba. Így Wouk helyesen emlékezett 1582 október 6-ára mint erőszakos halálának pontos dátumára.

A HALÁLOS ÁLOM:

Az elmúlt 25 év alatt Hawaiin, és a Fülöp szigetekről kb. 130-140 különösnek mondható halálesetet jeleztek, melyek szervi, illetve pszichikai okait mindeddig nem sikerült kideríteni.Az is különös, hogy a “halál álmának” nevezett betegség soha sem szedi áldozatait a nők közül, ezért nevezhetnénk akár kimondottan a férfiak betegségének is. A “kór” minden egyes esetben erős fejfájással jelentkezik, mely a fej és a nyaki részek erőteljes masszírozásával hamarosan elmúlik. Kisvártatva újra jelentkezik, majd újra elmúlik, amíg a beteg el nem alszik.Az erős fejfájást követő alvás során a beteg hánykolódik, dobálja magát, nyög, nyöszörög. A tünetek láthatóan egyre erőteljesebbek. Majd ujjai ökölbe szorulnak, szája habzani kezd, és jól látható módon mindent megtesz, hogy a borzalmas álomból felébredhessen, de önerejéből képtelen rá. Gyorsul a légzése, mozdulatai egyre szabálytalanabbá válnak, és egyre nehezebben tud levegőt venni. Erős rángógörcs veszi hatalmába, értelmetlen szófoszlányokat kiáltozik, majd egy utolsót rándul, s a megkínzott, csupa verejték testből elszáll a lélek.Mint ahogyan az elején említettük, ez a borzalmas halálforma csak a hawaiiak és a Fülöp-szigetiek között fordult elő. Eddig még nem vált áldozatává európai. Az utólagos vizsgálatok, és a boncolási jegyzőkönyvek szerint ez a “Bang Utot-betegség”-nek nevezett kór, minden egyes esetben tökéletesen egészséges férfiakat támad meg. A kimutatható elváltozások között a hasnyálmirigy bevérzése, a sápadt arc, a kimeredő szemek, a habzó száj, a körmök elkékülése, és az enyhe tüdővérzés nem a halál okai, inkább annak következményei lehetnek. Az is biztosnak látszik, hogy az ilyen módon elhalálozottak apja is ugyan ilyen rémálom áldozata volt.Eddig mindössze egyetlen Bang Utut-ban rángatózó személyt sikerült felébreszteni, aki azt állította, hogy álma során egy titokzatos, apró emberke próbálta Őt megfojtani, s akinek markából semmiképpen sem tudott szabadulni…

 

KÜLÖNÖSSÉGEK:

A középkorban egy francia városka lakóinak hihetetlen találkozásuk volt. Egy napon nagyszakállú, piszkos bőrű, furkós botot szorongató idegenek bukkantak fel a patak szélén, amely a közeli hegyből csordogált alá. Két férfi és egy nő jött a vízhez inni, de amikor a parasztok odagyűltek, ijedten elinaltak onnan. Egy barlangban veszett nyomuk. A parasztok még hetekig őrizték a nyílást abban a hiszemben, hogy elemózsia és víz nélkül nem bírják sokáig, de sosem kerültek elő.1915-ben egy dél-franciaországi falu nyugalmát kavarta fel egy különös halott. A hegyi út mellett egy bozontos hajú, nagyszakállú, szőrös atyafi testét találták meg. Az illető 30 éves lehetett, és ami a legfurcsább, a ruházata csak egy vakondbőrből készült, állatinakkal összevarrt, kezdetleges ágyékkötő volt. A halál okát nem tudták megállapítani, de a falu orvosa és patikusa egyhangúlag állította, hogy rendkívül széles lába volt, amelyen valószínűleg sohasem volt cipő. Ősember benyomását keltette, de hogyan került a faluba? A háborús viszonyok között szigorúan ellenőrizték a határokat és az utakat, így más országból nem jöhetett. Később előkerült egy tanú, aki két nappal korábban még élve látta az idegent, amint egy barlangból előbukkant.1960-ban egy skandináv orvos – ki szenvedélyes amatőr fotós is volt -, különös kalandról számolt be egy angol újságnak. Szerette a lakott településektől távoli vadregényes tájat fényképezni. Az útja éppen egy hegyoldal mentén vezetett, amikor az egyik szikla megmozdult, és kissé odébbgördült. A résből két kistermetű, félmeztelen ember bújt elő. A szemtanú nem volt rest, nyomban két képet készített róluk. Többre nem volt lehetősége, mert azok ahogyan meghallották a fényképezőgép kattogását, eltűntek a nehezen járható sziklás-bozótos terepen. Az orvos nem merte őket üldözni, mivel azok ketten voltak, és botokkal voltak felfegyverkezve. Sajnos a képeket nem volt hajlandó közzétenni, mert erről a felfedezéséről könyvet akart írni. Azt gondolta, hogy kellően felszerelkezve visszamegy a helyszínre, leereszkedik a barlangba, hogy további információkat gyűjtsön erről a világról. Úgy látszik, megtette, mivel az újság később beszámolt róla, hogy az orvos nyomtalanul eltűnt, és azóta senki sem látta.1971-ben a spanyol-francia határ mellett, nem messze Andorrától, sajátos módon került felszínre a föld alatti világok egyike. Egy hegyi falu kőbányájában éppen leomlasztották a soron következő földréteget, amikor az eloszlott porfelhőben egy üreg tárult a falusiak szeme elé. Benne négy kistermetű ember, kik a detonációtól és a hirtelen rájuk ömlő napfénytől kábultan álltak ott. Amint felocsúdtak, csivitelő kiáltásokat hallatva eltűntek egy alagútszerű járatban. Eközben valamilyen módon gyorsan beomlasztották maguk mögött az alacsony folyosót. Az omlásveszély miatt a helybeliek nem merték őket követni. Egy szemtanú szerint széles talpuk volt, és mintha bőrkeményedés lett volna a térdükön, valamint a könyökükön. Még annyit meg tudtak állapítani róluk, hogy ápolatlan volt a hajuk, és néhány különös szerszám volt a kezükben.1947-ben Jugoszláviában, a Dinári Alpok egyik hasadékában különös csoportba botlottak a helyi favágók. Ezek szintén alacsony termetű, bozontos, szürkés bőrű emberek voltak, és két gyerek is volt közöttük. Öten-hatan lehettek, és csivitelő nyelven beszéltek, amikor egy ösvényen szembetalálkoztak a favágókkal. Amint a két csoport megpillantotta egymást, kölcsönös volt a rémület. Az idegeneken levő állatbőrruhák, valamint a kezükben tartott kő- és fabunkók alapján a favágók azt hitték, hogy ősemberekkel találkoztak. A primitív lények ijedelme nagyobb lehetett, mert gyorsan elszaladtak. A favágók még sokáig tanácskoztak, hogy kövessék-e őket, és mire eldöntötték, hogy utánuk mennek, már nyomuk veszett.A legkülönösebb eset 1887. augusztus közepén történt, amikor a spanyolországi Banjos falu közelében a mezőn dolgozó parasztok két tizenéves korú gyereket pillantottak meg. A furcsa öltözetű kisfiú és kislány egy barlangból lépett elő. Szemmel láthatóan zavarta őket az erős napfény. A legmeghökkentőbb az volt rajtuk, hogy olyan zöld volt a bőrük, mint a falevél színe. Amikor a parasztok megszólították őket, különös nyelven szólaltak meg. Beszédüket később a nyelvészeknek sem sikerült azonosítaniuk. A két gyereket a helyi bíró házába vitték, aki megpróbálta lemosni róluk a zöld festéket, de hamar rájött, hogy ilyen a bőrük színe. Ezt követően alapos orvosi vizsgálatnak vették alá őket. Fajbeli besorolásuk azonban nem járt sikerrel. Alapvetően negroid vonásúak voltak, de a szemük inkább ázsiai jellegűnek tűnt. Hiába kínálták őket különböző ételekkel, italokkal, semmit sem fogadtak el. Csak a frissen szedett zöldborsót voltak hajlandóak megenni. Emiatt hamarosan legyengültek, kiszáradtak. A kisfiú öt nap múlva meghalt, de addigra a bőre kifakult. A kislány még öt évig élt. A napfény hatására az ő bőre is elvesztette eredeti színét, és a miénkhez vált hasonlóvá. A bíró házában cselédként dolgozott. Közben valamennyire elsajátította a spanyol nyelvet. Így elmondta, hogy az ő titokzatos világa a föld alatt van. Országukban örök homály uralkodik, és sohasem süt a nap. Egy hatalmas szélvihar ragadta el őket, és egy nagy, széles folyón túl sodorva a banjosi barlangban találták magukat.A XII. század közepén egy farkasok elleni veremcsapdában két síró gyereket találtak a Suffolk-i Woolpit mellett. Ruhájuk és érthetetlen beszédük itt is nagy megrökönyödést váltott ki a helybeliekben. A leginkább azonban az egzotikus formájú szemük, és a teljesen zöld bőrük váltott ki csodálkozást. Itt szintén egy kisfiút és egy kislányt találtak, akiket a helyi földbirtokoshoz, Sir Richard de Calne-hoz vittek, aki befogadta őket a kastélyába. Ez esetben sem tudtak semmilyen kedvükre való étellel, itallal szolgálni nekik. Ők csak a nyers zöldbabot fogadták el. Ez esetben a kisfiú még egy évig élt, de a kislány felnőtt, és a környéken telepedett le. Az ő bőre is kifakult, és később férjhez ment egy Lynn-ből származó norfolki nemeshez. Valamennyire megtanult angolul, és elmesélte, hogy egy Szent Martin nevű országból érkeztetek, ahol nincs napsütés, csak állandó félhomály. Éppen a nyájukat legeltették, amikor kíváncsiságból bemerészkedtek egy barlangba. Belezuhantak egy gödörbe, és a fényes Angliában kötöttek ki.

A MÚMIA:

1961 novemberében az észak-angliai Darlingtonban. David Lowe 48 éves hivatalnok és felesége mit sem sejtve nézték a tévé aznap esti műsorát, amikor az asszony megunta, és felment a hálószobába. Lowe azonban végignézte a filmet, és csak egy óra múlva ment utána. Mivel nem akarta felébreszteni a feleségét, sötétben vetkőzött le. Már-már lefeküdt, de gyanús volt neki a mélységes csend, és hogy nem hallotta a felesége lélegzését. Furcsa érzése támadt, és mégiscsak felkapcsolta a villanyt. Szörnyű látvány tárult eléje. A felesége már nem élt. Döbbenetét fokozta, hogy szemmel láthatóan nem egy szokványos elhalálozás történt. Az asszony teste ugyanis megbarnult, összeaszott. Az iszonyodó férj az ágyban egy múmiát talált. Nyitott szájából kiállt hiányos fogsora. A kihullott fogait később megtalálták a szájában. A rendőrök és a halottkém egyéb rendellenességet is felfedeztek a hálószobában. A virágvázában elfeketült növényi rostokat találtak, amelyek az előző nap belehelyezett virágcsokor maradványai lehettek. Az ágyneműk és a bútorhuzatok is magukon viselték az eltelt hosszú idő nyomait, holott Loweék az esetet megelőző évben új hálószobabútort vásároltak. Feltűnt még, hogy a padlót és a berendezési tárgyakat vastag porréteg borítja, amelynek lerakódásához több évtizedre van szükség. Ez korábban nem képződhetett, mert az asszony minden nap kiporszívózta a szobát. A férj felismerte a halottban a feleségét, bár a 42 éves asszony inkább a saját nagyanyjára hasonlított. A boncolás során arra a megállapításra jutottak, hogy az elhunyt egy 85-90 éves nő volt, aki halála után évekig temetetlenül feküdt, és a holtteste a száraz levegőn mumifikálódott. A férjnek sejtelme sincs arról, hogy röpke 1 óra alatt hogyan öregedhetett a felesége 30 évet, miközben aludt. Ezután meghalt, majd mumifikálódott anélkül, hogy akár ő, akár a szomszédok bármilyen rendellenességet tapasztaltak volna a környéken.

 

“CSAK ÚGY ELTŰNT”:

1969-ben a brazíliai Sao José de Rio Preto városában egy kis családi összejövetel volt, ahol a rokonság az egyik nagybácsi születésnapját ünnepelte. Az eseményen részt vett a 37 éves Paulo da Costa is. Délután kiment a teraszra egy kicsit körülnézni. A sarkig kitárt ajtón át mindenki látta, amint a korlátnál állva a várost szemlélte. Még egy perc sem telt el, amikor a húga csodálkozva felkiáltott. Paulo eltűnt! Ez a megállapítás azonban nem teljesen felelt meg a valóságnak, mivel a többi családtag egyöntetű véleménye szerint nem egy pillanat alatt tűnt el. Semmivé válásának folyamata 8-10 másodpercig tartott. Először a két lába tűnt el. Rémisztő látványt nyújthatott a levegőben lebegő csonka test, így nem csoda, hogy a rokonok nem mertek a segítségére sietni. Paulo alighanem észrevette a rémült pillantásukat, és lenézett a lábára. Döbbenten állapította meg, hogy nagy bajban van, és segélykérő pillantást vetett a családjára. Kiáltani is akart, de erre már nem volt ideje. A szemtanúk elmondása szerint testének szélei vibrálni kezdtek, majd eltűntek a karjai és a feje is. A kontúrvonalak elmosódása úgy ment végbe, ahogyan kánikulában a forró országút felett reszket a levegőréteg. Utoljára még látták a szemét, azt a kétségbeesett, segítségért könyörgő néma szempárt. Utána nyomtalanul eltűnt a világunkból. A jajveszékelő rokonok riasztották a szomszédokat, majd kihívták a rendőrséget is. Átkutatták a terasz környékét, majd a kertet, végül a szomszédos házakat, de sehol sem találták meg. Másnap lebontották az egész teraszt, de hiába vizsgálták a törmeléket, nem bukkantak a nyomára. A család ma sem érti, hogy mi történt. Egy idő után a bíróság hivatalosan holttá nyilvánította az eltűntet. A család ebből a nem mindennapi fizikai jelenségből csupán annyit fogott fel, hogy Paulo “szétfolyt a levegőben”.

SZATÍR A SÍRBÓL:

Ez a történet, a már megszűnt Lancashire-i Spiritiszták Társaságának évkönyvéből való, amely társaság az angliai Liverpoolban székelt 1939-ig.

Anglia észak-nyugati részén Bidstonban, áll egy szép viktoriánus ház, mely helyszíne volt egy rendkívül szokatlan és ijesztő természetfölötti történésnek az 1920-as években.

A házat két lánytestvér – a 24 éves Victoria Webster és húga, a 19 esztendős Margaret Webster – vette meg, miután édesapjuk 1919-ben elhunyt, és a nővérek komoly örökséghez jutottak. Websterék Nestonból származtak, édesanyjukat korán elveszítették, aki 1901-ben halt meg, nem sokkal Margaret születése után. Édesapjuk gazdag hajómágnás volt, aki több ezer fontot hagyott leányaira. Apjuk halála után kis idővel, tudomásukra jutott, hogy Bidstonban van egy szép sorház, mely eladó. Hamarosan megvásárolták az ingatlant és beköltöztek. Jól érezték magukat új otthonukban, a szomszédságot pedig kellemesnek találták. Ráadásul csinos, mutatós lányok révén a férfiak is szívesen legyeskedtek körülöttük, és Victoriának végül komoly udvarlója is akadt.

Aztán 1920 decemberének egyik téli estéjén valami nagyon hátborzongató történt. A kora esti órákban az idősebbik lány Victoria, elment otthonról a városba William nevű hivatalnok kedvesével, akit három hónapja ismert meg, és akivel egymásba szerettek. Így a 19 éves Margaret egyedül maradt a házban, s jobb híján egy könyvet olvasott. Közeledett az éjfél, de nővére még mindig nem érkezett haza, ezért a fiatal lány felment a szobájába, és immár gyertyafény mellett, az ágyában olvasott tovább.

Margaret elbóbiskolhatott egy időre. Arra riadt fel, hogy hangokat hall a földszintről. Felkelt az ágyából, a lépcsőhöz lépett és lekiáltott az emeletről:„Victoria, te vagy az?” Válasz nem érkezett, de Margaret látott valakit elsuhanni az alsó szinten, s ezzel egyidejűleg hallott egy halk nevetést. Először azt gondolta, talán Victoria és William sugdolóznak odalent. Margaret egyébként kedvelte Williamet, és arra számítva, hogy a pár meg akarja tréfálni őt, egy gyertyával a kezében megindult lefelé az emeletről.

Miután elérte az alsóbb lépcsőfokokat, a szalon felé tekintve észrevette, hogy a kandallóban még mindig pislákolnak a lángok. Korábban elfelejtette a tűz elé húzni a biztonsági rácsozatot, ezért megindult a szalon felé, hogy ezt most utólag megtegye. Ám ahogyan a hallon keresztül haladt, azonnal felfedezte azt a rémítő árnyalakot, mely a folyosó sötét zugába húzódva leskelődött.Felé fordult, és egy furcsa, sápadt arcú férfit pillantott meg. Fején fehér, rizsporos parókát hordott, testén hosszú, hímzett szatén kabát volt, alatta ezüstös mellény. Lábán térdnadrág feszült, térd alatt pedig fehér harisnyát és fekete, szögletes orrú cipőt viselt, melyet nagy, fényes díszcsatok ékesítettek. Egyszóval úgy nézett ki, mintha egy 18. századi divatlapból lépett volna elő. De leginkább fehérre „meszelt”, gonosz kifejezésű arca borzongatta meg a rémült lányt.

A férfi egyszer csak nekilódult, el akarta kapni Margaretet, aki azonnal menekülőre fogta. Ijedtében elejtette a gyertyatartót, de sikerült befutnia a szalonba, és maga mögött becsapnia az ajtót, melynek hátával nekifeszült, miközben szíve majd kiugrott a félelemtől. A támadó nem hagyta annyiban, mindenáron be akart jutni a szobába. A lány hiába szedte össze minden erejét, a férfi akkora erővel lódult neki a szalon bejáratának, hogy a lendület ereje nemcsak az ajtót nyitotta ki, hanem szinte berepítette Margaretet a szoba közepére.

Ezek után valóságos kergetőzés vette kezdetét a szoba közepén álló asztal körül. Az ódivatú idegen mindenképpen el akarta kapni a lányt, aki a rémülettől még sikítani sem tudott. Aztán a baljós külsejű férfi hirtelen megállt, és furcsa akcentussal ennyit mondott: „Most gyönyörűm, maradj nyugton, mert én kellek neked!” Azzal fürgén, egyetlen ugrással az asztal tetején termett, majd rávetette magát a megdermedt lányra. Margaret a lendülettől végigvágódott a padlón, elnyúlva a kandalló közelében. A férfi rámászott, erőszakoskodott, kezével letépte, leszaggatta hálóruhájának egy részét, majd vadul csókolgatni kezdte a nyakát és a melleit. Margaret tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát, és kétségbeesve kereste a menekülés útját. Végül megpillantotta a kandalló rácsa mellett álló forró piszkavasat és bal kezével megragadta. Teljes erőből a férfi pofájába nyomta, aki felüvöltött ettől és belekarmolt Margaret arcába. A lány végre visszanyerte lélekjelenlétét, sikongatni kezdett, miközben folyamatosan ütlegelte támadóját a piszkavassal, aki kimenekült a szalonból. Margaret hallotta a férfi trappolását, ahogyan lefelé fut a pince irányába, ő pedig kihasználva a lehetőséget, kirohant a házból és egyenesen nővére karjaiba vágódott, aki épp ekkor ért haza William kíséretében. A kiabálást és sikongatás hallva, néhány szomszéd is kijött az utcára.

Természetesen Margaret rettentően feldúlt, zaklatott állapotban volt, de azért el tudta zokogni mi történt vele, és hogy támadója a pincébe menekült. William azonnal lement a pincehelyiségbe, de senkit nem talált ott. Később Victoria és William úgy gondolták, hogy a 18. századi támadóról szóló történet csupán Margaret élénk fantáziájának szüleménye. A harapások és karmolások nyomaira pedig Victoria felállította teóriáját, miszerint húga összeszűrte a levet egy helybeli fiúval, akivel kihasználva az ő távollétét, a házban enyelgett, és mikor meghallották a hazatérő nővér hangját, a fiú azonnal kereket oldott, míg Margaret kitalálta ezt a nevetséges dajkamesét a 18. századi támadóról. Ám Margaret mindvégig kitartott állítása mellett. Egy héttel később, egy vasárnap reggelen, Victoria és William is láthatta a rizsporos parókát viselő ódivatú férfit, amint a szalon ablakán kukucskál, miután a pár hazaért a templomból.

Később a Webster lányok megtudták a szomszédoktól, hogy otthonuk előző lakói azért költöztek el, mert állításuk szerint egy kísértet járt a ház falain belül. Mesélték, hogy éjfél után nem sokkal, gyakran egy régimódi ruházatot viselő férfi jelent meg leányuk hálószobájában, és kéjsóvár pillantásokat vetett felé.

1922 telén csőtörés történt Websterék házában, ezért szerelőket kellett hívni. Miután a csövek a ház alatt húzódtak, a munkások kénytelenek voltak felásni a pincét, és eközben meglepő felfedezést tettek. A pince földjéből előkerült egy névtelen, régi, vörös mahagóni koporsó. Miután a kiérkező hatóságok felnyitották a koporsó fedelét, kiderült, hogy az egy férfi csontvázát rejti. Ám nem ez volt a legmegdöbbentőbb. A koponyára hosszú, fehér, rizsporos paróka simult, néhai testét pedig rongyos, 18. századi ruházat fedte. Ugyanaz a viselet volt rajta, amely a 18. századi szatíron, aki Margaret Webstert megtámadta.

A helyi történészek később kinyomozták a halott múltját. Valószínűleg ő lehetett Richard Tilly, egy hírhedt, ám nagyon gazdag úr a 18. század elejéről, aki nem mellesleg sátánhívő is volt. Saját korában olyan vádakkal illették, mint: boszorkányság, szentségtörés, zsarolás, nemi erőszak, és még egy rituális gyilkosság is terhelte számláját. Állítólag sikerült megvesztegetnie a rendőrbírót, így egérutat nyert a felelősségre vonás elől és eltűnt. Többé nem hallottak róla, de úgy gondolták sokan, hogy titokban eltemették a sátánistát a Webster nővérek háza alatt 1730 táján.

Tilly koporsójában találtak még egy foszladozó könyvet, mely a „Lucifer Bibliája” címet viselte, és első oldalán volt egy lefelé fordított pentagramma, a sátánisták szimbóluma. A szöveg ugyan megfakult benne, de valószínűleg fekete mágiára és sátánista szertartásokra vonatkozó gyakorlatokat tartalmazhatott.

Nem csoda, hogy ezek után a Webster család elhagyta a házat, és Észak-Walesbe költözött. Tilly koporsóját nem engedték keresztény temetőbe eltemetni, így arra gondoltak, valahol Bidston Hill környékén kellene újra elhantolni.

A FEHÉR RUHÁS NŐ:

1939-ben Chicago egyik külvárosában bukkant fel gyakran éjszakai stoposként az öt évvel korábban, autóval elütött, névtelen kis táncosnő, “Feltámadás Mary”. Számtalan autós vette fel a fehér ruhás ifjú hölgyet, aki vagy O. Henry tánctermébe vitette magát, ahol korábban dolgozott, vagy a Feltámadás temetőbe, ahol névtelenül eltemették. Megérkezvén az úticélhoz, mindig eltűnt.

A FANTOMSTOPPOS:

1981-ben a franciaországi Montpellier közelében a kétajtós Renault felvett egy stopos asszonyt. A kocsiban már négyen ültek, így ketten ki- majd beszálltak, hogy a hátsó ülésen helyet adjanak a váratlanul megjelent asszonynak. Egy veszélyes kanyar előtt az asszony felkiáltott: “Vigyázzon! Az életét kockáztatja!” A vezető lassított, biztonságosan vette a kanyart, mire az asszony eltűnt! A megdöbbent utasok jelentették a történteket a rendőrségen. A franciaországi eset csak egyike a viszonylag gyakori fantomstopos-jelenségnek.

A KENSINGTONI RÚNAKŐ TITKA:

A skandinávok története Amerikában nem lehet meg a kensingtoni rúnakő említése nélkül. A követ 1898-ban találták meg, és azóta is vita tárgya, hogy valódi-e. Ha valódi, akkor egyértelműen bizonyítja, hogy a skandinávok már jóval Kolumbusz előtt felfedezték Amerikát.

A kő felirata Wahlgren fordításában így hangzik:

“8 svéd és 22 norvég, felfedező úton Vinlandból nyugati irányba. Ettől a kőtől északra, egynapnyi járóföldre két sziklás szigetecske oldalán táboroztunk. Egy nap horgászni mentünk. Amikor visszatértünk, 10 vörös embert találtunk itt vérbe fagyva. AVM óvjon minket a gonosztól. 10 emberünk őrzi a hajóinkat a tengernél, 14 napnyi útra ettől a szigettől. 1362 évben.”

A kő története.

1898 november 8-án egy Olaf Ohman nevű farmer, a fia és néhány szomszéd fákat vágtak ki éppen, és a gyökereket ásták ki a földből, hogy szántáshoz készítsék elő. Ohman egy makacs gyökérrel kínlódott, pont a földje határán. Mikor végre mégis sikerült kirántani, a makacskodás oka is kiderült: egy kétszáz fontos szürke kő tárult a szeme elé. A fa gyökerei, ahhoz a kőhöz értek, ellapultak. A kő arccal lefelé feküdt a földben, vagy húsz centire a talajszint alatt.

1907-ben egy ifjú tudós, Hjalmar R. Holand vásárolta meg a követ a farmertól. Elkezdte népszerűsíteni a leletet, beszédeket tartott, könyveket írt róla, és az amerikai viking településekről, továbbá Knutson Syent küldetéséről. (Állítólag Knutson állította a követ valamikor.)

1948-ig a kő a Smithsonian Institution-ban volt kiállítva, és az intézet kurátora szerint ez a legfontosabb régészeti lelet, amit csak Észak-Amerikában találtak.

1949-ben a követ visszavitték Minnesota államba, ahol az állam fennállásának századik évfordulója alkalmából le is leplezték. Azóta Alexandriában a róla elnevezett múzeumban található.

RÉMÜLET AZ EGYETEMI TANANYAG MIATT:

Az olasz Camerini egyetemen,a víg kedélyű pszichológiaprofesszor,Dr.Giuseppe Stoppolini okkultizmusról tartott előadásai voltak a legnépszerübbek.1950 szeptemberében az egyik előadáson bemutatta hallgatóinak Maria Boccát.A hölgy transztba esett,és midannyiuk számára megdöbbentő dolgokat közvetített.Maria a transzállapotban olyan elhunyt férfiak és nők hangján beszélt,akik a jelenlévők elött is ismertek voltak.A szeánsz vége felé egy ismeretlen hangon szólalt meg,kérte,legyenek hozzá könyörületesek és hallgassák meg.A következőket mondta:Rosa Menichelliként születtem.Amikor meghaltam a Rosa Spadoni nevet viseltem,de azóta már a férjem is meghalt.Mindketten a Castel-Raimondo temetőben vagyunk eltemetve,Camerinótól néhány mérföldnyire.Csak azt kérem önöktől,hogy segítsenek embertársaikon,nehogy a velem történtek másokkal is megessenek.A halotti anyakönyvi kivonat kiállítása után két nappal mély kómában feküdtem.Kivittek a temetőbe és elevenen eltemettek.Minden hallgató szó nélkül ült a döbbenettől,Maria pedig ájultan esett össze.A következő napon Dr. Stoppolini utána nézett,s valóban létezett egy Rosa Spadoni nevü hölgy,aki 1939 szeptember 4-én halt meg a camerinói közkorházban.Két nappal később a Castel-Raimondo temetőben vettek tőle végső búcsut.Mivel már egyetlen rokona sem élt,senki nem tiltakozott a holttest exhumálása ellen.1950 szeptember 13-án kis csoport gyűlt össze Rosa sírja körül.Dr.Stoppolinin és az általa felfogadott két munkáson kívül jelen voltak még orvos-pathológusok a camerinói egészségügyi bizottságtól,három köztisztviselő,akik az olasz kormányt képviselték,és egy fényképész is.Egy órányi ásás után előbukkant a koporsó,és Dr.Stoppolini maga állt a gödörbe,hogy felemelje a tetejét.A benne talált csontváz a hátán feküdt,koponyája balra fordult.Bal karja felfelé hajlott,ujjai a szájüregbe préselődtek.Térdeit felhúzta,mintha erővel próbálta volna felnyomni a koporsó fedelét.Még ennél is szőrnyübb látványt nyújtottak Rosa körmének párhuzamos kaparásnyomai,ahogyan megpróbált kimenekülni a koporsóból.A pathológusok a következő nyilatkozatot tették közzé:”Az ,hogy Dr.Stoppolini hogyan jutott információi bírtokába,nem lényeges.Egyet kell értenünk vele abban,hogy Rosa Spadonit kómás állapotban temették el,amikor az élet jeleit nem lehetett észrevenni.Az asszony a koporsóban tért magához,ahol már senki nem tudott segíteni rajta.”

BERKELEY TÉR:

London elegáns Berkeley tere napjainkban olyan csendes és nyugodt,mint amennyire csak lehet egy nyüzsgő főváros központja.De kevesebb mint egy évszázaddal ezelött,a Berkeley tér volt Anglia egyik legrémísztőbb helye.A ma könyvesboltként működő 50-es számú házban tanyázott minden idők legkísértetiesebb gyilkosságainak elkővetője.A mai napig nem derült rá fény,hogy mi okozta a viktóriánus Angliát rémületben tartó haláleseteket,mivel kevesen maradtak élve azok közül,akik látták a gyilkost,s a túlélők általában eszüket vesztették az iszonyattól.A háznak már akkor is kétes híre volt amikor Sir Robert Warboys vakmerő fogadást kötött a White Klubban.A jóképű kalandvágyó férfi csak úgy gúnyolódott,amikor barátai a Berkeley 50-es számú házban történtborzalmak lehetséges okairól beszélgettek.Megfogadta,hogy ott tölt egy éjszakát annak bizonyítására,hogy a természetfölötti történésekről szóló híresztelések minden alapot nélkülöznek.A ház tulajdonosa,egy Benson nevű férfi,nem szívesen engedte a fogadás lebonyolítását,de Sir Robertet nem lehetett eltántorítania szándékától.A fiatal nemes csak hosszas rábeszélés után egyezett bele,hogy fegyvert vigyen magával.Benson ragaszkodott hozzá,hogy Sir Robert barátai vele együtt őrködjenek a hálószoba alatti helyiségben,ahol az előkelő úr az éjszakáját tölti majd.Abban az esetben,ha valami szokatlan dolog történne a fiatal arisztokrata meghúz egy zsinórt,ami működésbe hoz egy csengőt az első emeleti szobában.Sir Robert 23.15 kor egy kellemes vacsora utánvonult vissza a hálószobájába.Aligmúlt el háromnegyed óra,amikor megszólalt a csengő.Miközben a lent őrködő emberek felfelé kezdtek rohanni,lövés dördült.Benyomultak a szobába,ahol Sir Robertet az ágyon elterülve találták,feje lelógott az ágy szélén.Halott volt,de nem lövés okozta a halálát.Szemei kidülledtek a rémülettől,ajkai felhúzódtak erősen összeszorított fogairól.Az iszonyatba halt bele.Ez az eset és a Bekeley téri szőrnyű házról szóló más történetek keltették fel Lord Lyttleton kíváncsiságát,aki eltökélte,hogy fényt derít a rejtélyre.elintézte,hogy ő is eltölthessen egy éjszakát abban a szobában,ahol Sir Robert meghalt.Két fegyvert vett magához,az egyiket golyókkal,a másikat hatpennys ezüstérmékkel töltötte meg,ami állítólag távol tartja a gonosz szellemeket.Az éjszaka folyamán a nemes egy egész hordónyi érmét lőtt ki a feléje rontó sötét alakra.Lord Lyttleton,az 1979-ben kiadott feljegyzések és aggályos kérdések című írásában részletezte a megpróbáltatásainak körülményeit.Arra a következtetésre jutott,hogy a szobában “természetfeletti erők működnek,melyek végzetesek mind az emberi test,mind az emberi szellem számára.”Lyttleton kutatásai során a következő esetekre bukkant:Egy fiatal lány,aki vendégként tartózkodott a házban,a félelemtől megőrült.Egy férfi aki az éjszakát a kísértet szobában töltötte,másnap holtan találták.A házat bérlő család cselédjére a földön kuporodva találtak rá,amint azt nyöszörögte,hogy:”Ne engedjék,hogy hozzám érjen.”Később ő is meghalt a kórházban.Nem meglepő hát,hogy az emberek nem akartak a házba költözni.Az épület évekig üresen állt,a festés máladozni titkát semmi nem zavarta.Aztán 1887 decemberében Portsmouthba érkrzrtt a Penelope fregatt,legénysége partra szállt és hazaindultak.Edward Blunden és Robert Martin tengerészekkarácsony este értek Londonba.Csak kevés pénz csörgedezett zsebeikbe és nem volt szállásuk éjszakára.Az utcákon kóboroltak,s egyszer csak a Berkeley téren találták magukat,ahol az 50-es számú házon észrevették a “Kiadó” feliratot.Nyilvánvaló volt,hogy az épület üresen állt,így a két férfi elhatározta,hogy ott tölti az éjszakát.Bejárták az elhagyott helyiségeket,majd a második emeleti hálószobába érkeztek,amelyben a többieknélnagyobb rend uralkodott.Martin hamarosan elaludt,társa azonban ideges volt.Miközben Edward Blunden az ágyban hánykolódott,ajtajuk elött a folyosón furcsa lépések zajára lett figyelmes.Felébresztette Robertet,és a két férfi szívdobogva figyelte ahogy az ajtó lassan kinyílt,és egy hatalmas,fekete alaktalan figura lépett a szobába.Edward Blunden a kandallóhoz rohant és megpróbált felkapni valamit,amit fegyverként használhatott volna.Amikor a betolakodó a rémült tengerész után vetette magát,Robert Martin megragadta az alkalmat és a nyitott ajtón keresztül elmenekült.Lerohant a lépcsőn,hogy segítséget hívjon.A közeli Piccadilly téren elhadarta a történteket egy rendőrnek,és a két férfi együtt sietett vissza a házhoz.Későn érkeztek.Edward Blunden összezúzott testtel,törött nyakkal hevert a lépcső alján,arcát az iszonyatos grimasz torzította el.

A MARY CELESTE REJTÉLYE:

Minden idők leghíresebb kísértethajója a Mary Celeste.Amikor megtalálták,az Atlanti-óceánon hánykolódott,életnek semmi jelét nem mutatta.Több mint egy évszázaddal azután sem,hogy felbukkant,senki nem talált választ a hajó rejtélyeire.

A hajónak, ez volt az első útja ezen a néven: eredeti neve “The Amazon”, amit pont azelőtt változtattak meg, hogy Nov. 4-én Benjamin Spooner Briggs kapitány elindult vele.

A Mary Celeste egy négyszögletes vitorlájú brigantin,1872 november 4-én ,a New York-i East Riverről indult az olaszországi Genova felé,nyers alkoholt szállítva.Fedélzetén volt a 37 éves amerikai kapitánya,Benjamin Spooner Briggs,első tisztje Albert Richardson és hét tagu legénysége.Az alsó fedélzeten tartózkodott még a kapitány felesége,Sarah és két éves kislánya Sophia.November 24-én Briggs bejegyezte a hajónaplóba,hogy meglátta az Azori-szigeteket.Az időjárás viharos volt,ezért néhány vitorlát be kellett vonni.November 25-én a hajó helyzetének meghatározása szerepelt a hajónaplóban.Ez volt az utolsó bejegyzés.Tiz nappal később a Dei Gratia britt brigantin vette észre a céltalanul sodródó Mary Celeste-et.David Moorehous kapitány csónakot küldött annak kiderítésére,hogy mi történt a másik hajón.A csónakkal átküldött három ember egyetlen élő vagy halott embert sem gyereket nem talált a hajón.A kapitány kabinjában állt Mrs.Briggs paliszanderfából készült harmóniuma,rajta egy kottával,mintha valaki egy darab lejátszása közben hagyta volna ott a hangszert.A varrógép az asztalon állt.A kis Sophia játékait gondosan elrakták.A legénység szálláshelyén kiteregetett ruhák lógtak a szárítókötélen.Ruhák hevertek a priccsen,szárazon és összehajtogatva.A hajó konyhájában megtörténtek a reggeli előkészületei,de még csak a terítékek fele volt az asztalokra kirakva.Moorehouse kapitány vontatni kezdte a Mary Celese-et.Gibraltár felé tartva,a kapitánynak volt ideje arra,hogy arejtélyen töprengjen.Különböző elméleteket gyártott a Mary Celeste titkára,de mindegyikre talált ellen érvet is.A kapitány első érve az volt,hogy vihar során hagyták el a hajót.De akkor hogyan lehetett a töretlen tányérok és dísztárgyak mellett még egy nyitott üvegecske is tele köhögés elleni sziruppal a kapitány kabinjában?Talán lázadás történt?Semmilyen küzdelemre utaló jelet nem találtak.A lázadók akkor miért hagyták el a hajót áldozataikkal együtt?Talán túl sok víz szivárgott a hajóba?A rakodótérben három lábnyi víz állt,de ez normális mennyiség tíz nap alatt egy régi faácsolatú hajó esetében.Kilenc alkoholos hordót találtak érintetlenül,a tizediket csapra verték.Lehet,hogy a legénység tivornyába kezdett?Semmi sem utalt erre,a fedélközben teljes rend uralkodott.Pánikra vagy rémületre semmilyen jel nem utalt.Briggs kapitány egyik utolsó cselekedete az volt,hogy főtt tojásának a tetejét levágta,de tányérján érintetlenül hagyta.Mind közül a legrejtélyesebb kérdés,hogy hogyan lehetséges hogy a Mary Celeste 5 napon át és tíz mérföldön keresztül megtartotta eredeti útvonalát?Amikor a Dei Gratia találkozott a rejtélyes hajóval,Moorehous kapitány balcsapáson vitorlázott.A Mary Celeste-et pedig jobbról érte a szél.Elképzelhetetlen,hogyan tarthatta az útvonalat a rejtélyes hajó,ha vitorlái ebben a helyzetben álltak.A hajónapló utolsó bejegyzése óta valakinek több napon kersztül a hajón kellett tartózkodnia.Moorehouse kapitány december 13-án vontatta be a Mary Celeste-et Gibraltár kikötőjébe.Az eredménytelen nyilvános vizsgálat után ő és emberei megkapták a megérdemelt mentési jutalmat.

A hajót rendbe hozták és eladták,de a balsors tovább üldözte.A tengerészek nem akartak rajta utazni,mivel úgy hitték,hogy a hajó el van átkozva.A Mary Celeste tizenhétszer cseréltgazdát,majd végül 1884-ben Haiti közelében korallzátonyra futott és elsüllyedt.

 

KÍSÉRTETEK:

Különös jelenség tartja izgalomban, a Chilében található Frezia Quidico település lakóit. Évtizedek óta beszéltek az itt élő emberek olyan különös halálesetekről,amelyek azonos helyen és időben történnek .A legenda szerint a hegyek szelleme a város alapítása óta nem találja nyugalmát,ezért,hogy haragját enyhítse,tízévente áldozatokat szed.
Az első rejtélyes haláleset 1952. szeptember 7.-én történt, ekkor egy fiatalembert találtak holtan egy bokor tövében. Még a helyszínre érkező rendőröket is meglepte a látvány, ugyanis a holttest úgy nézett ki, mintha azt szabályosan kifacsarták volna. Egy évtizeddel később ugyanezen a helyen egy másik fiatalember holttestére bukkantak a járókelők. A brutális kivégzésekre a mai napig nincs magyarázat, csakúgy, mint az 1972-es és 1992-es mészárlásokra sem. A rendőrök tehetetlensége és a nyomok hiánya csak fokozta az emberek rémületét, akik ezután nagy ívben elkerülték a gyilkosságok helyszínét. Ám akadt két fiatal, akik elhatározták, hogy véget vetnek a legendának, és elkapják a mészárost, aki immár hatvan éve szedi áldozatait. Az adott időpontban videokamerával érkeztek a helyszínre, és türelmesen várták mi fog történni. Ricardo Alaves és Pedro Quintoino a nap folyamán semmi különöset nem tapasztalt. Ám este fél-7 körül történt valami szokatlan dolog: ahogy várakoztak, egyre inkább azt érezték, hogy a hőmérséklet drasztikus mértékben csökken. Amikorra a hideg már szinte elviselhetetlen volt körülöttük,meglátták azt a valamit… A kamerát azonnal a lény felé fordították. Egy ködszerű legalább négy méter magas alak volt, amely vörös színben vibrálva kissé a föld felett lebegett. Pedron különös bizsergető érzés lett úrrá és már is az járt az eszébe,hogyan tűnjön el a helyszínről minél hamarabb. Bizsergető érzését, amely a szellemlény felé vonzotta, mint egy mágnes, sikerült legyőznie, és úrrá lett önmagán. Ennek köszönhetően mindketten megmenekültek a haláltól.