Az Inka Birodalom (kecsua nyelven Tawantinsuyu) az európai ember hódításai előtt létező ősi indián civilizáció Dél Amerikában.Közigazgatási, politikai és katonai központja Cuzco volt. Legnagyobb kiterjedésekor magába foglalta a mai Ecuador, Peru, Kolumbia, Bolívia, Argentína és Chile több részét. Az inkák királyukat a “nap gyermekének” nevezték.

Az inkák egy történelmi fejlődés utolsó szakaszának voltak főszereplői. Az Inka Birodalom egyike volt a világ legnagyobb és legrejtélyesebb kultúráinak.

A kecsua néphez tartozó inka törzs tagjai hozták létre, akik az 13. században a Cuzco-völgyben, a Titicaca-tó  melletti Collasuyo területről, más törzsekkel törzsszövetséget alkotva, a szomszédos törzseket és állam alakulásokat leigázva, az Inka Birodalom uralkodó osztályává váltak.

Az ajmara Tiahuanacói Birodalom széthullása után az inka törzsszövetség szállásterülete a Titicaca-tó melletti Collasuyo  terület volt Pucaritambo központtal. Innen vándoroltak a Cuzco-völgyébe, ahol meghódították a kecsua törzseket és teljesen asszimilálták őket (az inkák tudatosan erőltették rá a meghódított népekre a kultúrájukat és nyelvüket), viszont az inkák átvették a kecsua nyelvet, melyet még ma is beszélnek.

Az első uralkodója Manco Cápac (a cápac kecsua nyelven urat jelent) volt.

Az Inka Birodalom alapvető társadalmi és gazdasági egysége a faluközösség volt, mely a földeket és az állatállományt közösen birtokolta. Az állam élén az inka állt, akit földre szállt istenségként tiszteltek.

Az államszervezet irányítói az inka törzsből alakult uralkodó osztály tagjai lettek, akik a leigázott népek adójából és a rabszolgák munkájából éltek. A meghódított fejedelmek és leszármazottaik alkották mellettük a kisebb nemességet. A papok, állami szolgák, különleges mesteremberek, öregek és betegek központi raktárakból nyerték ellátásukat.

A törvények betartása érdekében minden településen számba vették és tizedekbe osztották a lakosságot. 10 emberre 1 vezető jutott, akit tizedesnek hívtak. 5 ilyen 10 főből álló tizednek a főnöke az 50 fő élén állt. 2 ötvenes szakasz főnöke mind a 100 főt ellenőrizte, 5 ilyen század az ötszáz főre vigyázó kapitánynak volt alárendelve. Két 500 főből álló egységet egytábornok irányított. Az 1000 főt azonban nem haladták meg, mert azt gondolták, hogy a fegyelem megtartása érdekében elég rábízni valakire 1000 embert.

Öntözéses, teraszos földművelést alkalmaztak. A teraszok kialakítását fejlett mérnöki ismereteik alapján kiválóan megtervezték: földhordás, földfeltöltés, folyószabályozás és mocsarak lecsapolása. A lakosság többsége földművelő volt. Bronz szerszámokat használtak. Ismerték a trágyázást. Lámát (gyapjáért és húsáért, de emellett teherhordó állat is volt) és alpakát tenyésztettek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fejlett volt a takácsmesterség és a kerámiaművészet. De az agyagedények korong nélkül készültek.

Aranyat, ezüstöt, rezet és ónt bányásztak. Volt kohászatuk, kiváló ötvösök és kovácsok voltak, akiknek intarziás és szegecselt munkáik magas színvonalon álltak. Bronz- és kőszerszámokat használtak, ismerték a téglát és habarcsot. A vasfelhasználásig nem jutottak el.

Termeltek: kukoricát, babot, burgonyát, gyapotot, kokát (kultikus növényként), quinoát, ullucót, ocát (ez utóbbi három gumós növény) és piros paprikát.

Vallásuk legfőbb istenségét Viracochának nevezték. Hitük szerint a világegyetemet Viracocha teremtette, minden az ő irányítása alatt áll. Gyakran mutattak be emberáldozatot is.

Betűírás helyett a quipunak (ejtése: kipu) nevezett csomóírást használták.

Az indiánok különféle színű zsinórokat készítettek, s mindegyiknek megvolt a jelentése. Ezeket a zsinórokat, sorban felfűzték egy másik fonalra, amely fonalnak a színéből megértették mit mutat a zsinór. A sárga fonal aranyat, a fehér fonal ezüstöt, a piros fonal harcosokat jelentett.

 

Mindenről volt nyilvántartásuk. Például a települések lakosairól: az első szálon szerepeltek az öregek, hatvan évtől felfelé; a másodikon az 50 év felettiek; a harmadikon a 40 év felettiek és így tovább egészen az újszülöttekig.

A csomók sorrendjük szerint egyes, tízes, százas, ezres és tízezres számegységeket fejeztek ki. A számokat, mindegyiket elválasztva a másik számtól, a zsinórokra kötött csomókkal jelölték. A zsinór legfelső részére helyezték a legnagyobb, a tízezres számot, lejjebb az ezrest és így tovább, egészen az egyik. A csomók vagyis a quipuk kezelését a quipucamayunak, azaz számadónak nevezett indiánok látták el. Falunként legalább négy ilyen indián volt.

Az inkák nézete szerint az ember kötelessége a természet megőrzése és megvédése. E szerint szükséges az emberek és a természet közötti kölcsönösség fenntartása.

Az Inka Birodalomban az utak a főbb központokat kötötték össze egy rendkívül nagy kiterjedésű területen (mai Peru, Ecuador, Bolívia, Chile és Argentína egy része).

Quitótól Cuczón át a mai Tucumán területéig húzódott az 5200 km hosszú Királyi út, amely a legfontosabb útvonal volt. A partvonalat egy a Királyi úttal párhuzamosan haladó 4000 km hosszú út követte. Huayna Capac uralkodása idején az Inka Birodalom 16 000 km úttal bővült.

Az utak mentén 4 km-enként futárok részére kialakított állomáshelyek voltak. A futárok szóbeli vagy csomókkal zsinórokra rögzített üzeneteket vittek.

Az Inka utak havas hegyszorosokon és forró sivatagokon vezettek keresztül, vízelvezető csatornák, lépcsők és alagutak közbeiktatásával.

A tudósok szerint Machu Picchu volt az inkák utolsó menedéke.

 

 

 

 

 

a

Hózzászólás írása

Be kell jelentkezned a hozzászólás írásához.


Kategória