Négyezer négyzetkilométeres területével és több milliárd tonnában mérhető sójával az Andok hegyvonulatai között található Uyuni a világ legnagyobb sómezője.

A terület, ha épp nem borítja víz, egy hatalmas tükörhöz hasonlít, melyet lagúnák, flamingótelepek és termálvizes medencék tarkítanak.

A Salar de Uyuni a világ legnagyobb kiterjedésű és egyben legmagasabban fekvő felszíni sómezője.

 

Sósmocsárként illetve sós sivatagként is meghatározható, mivel általában száraz, viszont időszakosan néhány cm-es vízréteg borítja. Bolíviában, az ország délnyugati részén, az Andok hegyvonulatai közötti medencében fekszik 10 582 km²(majdnem 18 balatonnyi) területen, 3656 m-es tengerszint feletti magasságon.

A földtörténeti pleisztocén korban ezen a területen a gigantikus méretű Ballivián-tó hullámzott, mely a jelenlegi bolíviai Altiplano teljes területét beborította. Ennek kiszáradása után, mintegy 40 000 évvel ezelőtt jött létre a ma is létező Titicaca-tó és a prehisztorikus Minchin-tó.

Utóbbinak további zsugorodása nyomán a területén két ma is létező sóstó, a Poopó-tó és az Uru-uru maradt vissza, valamint két időszakosan vékony vízréteggel borított sómező (sósmocsár, sós sivatag), az Uyuni és a Coipasa.

A terület időjárása igen száraz és nagyon szeles. A nappali hőmérséklet a 40 °C-ot is elérheti, a talaj hőmérséklete pedig a 60 °C-ot; ugyanakkor éjszaka −10 °C is lehet.

A talajt 11 rétegben és néhol 120 m vastagságban só borítja, ezen kívül gipsz fordul még elő. Az Uyuniban mintegy 64 milliárd tonna só halmozódott fel, amiből évente 25 ezer tonnát bányásznak ki. Ez a terület rejti a világ egyik legnagyobb lítiumkészletét

Nevezetességei, jelentősége

Isla del Pescado, a Halak szigete.

Egykori korallsziget, nevét formájáról kapta. A szigeten kaktuszok élnek, melyek közül a legmagasabb, 12 m magas példány korát 1200 évre becsülik.
Gejzírek
Tavacskák, például Laguna Colorada (Színes tavacska), Laguna Verde (Zöld tavacska). Ezekben a tavakban gazdag élővilág található, színüket a bennük élő algák határozzák meg.
Természetalkotta termálvizes medencék
Árbol de pedra („Kő-fa”) Az eróziós erők által fa formájúra alakított kőképződmény
Sókitermelő és -feldolgozó telepek a terület szélén: északon Salinas de Garci Mendoza, északnyugaton Llica, délen Calcha.
Minden év novemberében flamingók költenek a sósmocsár területén.
A terület felszíne még az óceánoknál is jobb kalibrációs terep a távérzékelő műholdas rendszerek számára (ICESat, GPS), mivel nagy a kiterjedése, minimálisak rajta a szintkülönbségek, sima a felülete és különösen abban az időszakban, amikor sekély víz borítja, jó a felület fényvisszaverő-képessége.

 

 

A brazil Diario de Pernambuco (“Pernambuco napilapja”), az 1948. január 24-i számában közölt egy cikket, egy hatalmas óriáskígyóról, melyhez még képet is mellékelt az alábbi főcím kíséretében: “Az anakonda súlya 5 tonna volt”. Vajon tényleg igaznak bizonyulhat a 40 méteres óriáskígyó legendája?

Az efféle gigantikus méretű kígyókról szóló híradások egyáltalán nem ritkák (szinte mindennaposak) az Amazonas vidékén, de időnként másutt is felbukkannak, főként az egyenlítő menti területeken, melyeket buja esőerdő borít, mint amilyen például a Kongó-medence, vagy az Indonéz szigetvilág. (Jóval ritkábban, de megesik, hogy még a skandináv vidékekről is érkeznek észlelések, bár itt főként tengeri óriáskígyókról…) Az Amazonas mentén élők az ilyen lényeket Sucuriju-nak nevezik, s legtöbbjük a mai napig hisz létezésükben.

A legkorábbi beszámolók, melyek Európába is eljutottak, már az elsőként a vidéken kalandozó (az arany után sóvárgó és ezért szüntelenül a dzsungelt járó) spanyol és portugál felfedezőktől érkeztek, akik visszatérve útjukról, hatalmas óriáskígyókról beszéltek, melyeket matora (“bikaevő”) néven emlegettek, s elmondásuk szerint akár 25 méter hosszúra is megnőhettek.

Ekkora méretekkel rendelkező állatról bizonyítékkal ugyan nem tudtak szolgálni, de akkoriban nem is volt rá nagyon szükség, hisz a “nagy felfedezések” korában gyakran adtak hírt addig ismeretlen, furcsa és meglepő újdonságokról, melyek jó része igaznak is bizonyult.

Az óriási kígyók már régóta élnek az emberiség meséiben, legendáriumaiban és számos nép mondakörében, mint például az indián legendák hatalmas csúszó-mászói, vagy a hydrák, azaz az óriási tengeri kígyók.

Eredetileg a Leviathan kifejezés is egy óriási tengeri kígyót takart és csak napjaink keszekuszasága terjesztette ki használatát más tengeri szörnyekre is. A skandináv mitológiában a Világkígyóval (Midgard-kígyó) küzd meg Thor isten, mely kígyó oly hatalmas volt, hogy körbetekeredett az egész világ körül. Egy svéd érsek, Olaus Magnus, az északi népek vallástörténetéről szóló művében, a Historia de Gentibus Septentrionalibus-ban, egy Bergen nevű barlangban lakó, 60 méter hosszú és 6 méter széles, fekete, tengeri kígyóról ír, aki a tengerbe kúszva borítja fel a hajókat, hogy felfalhassa a legénységüket.

A herpetológia mai állása szerint a világ jelenleg élő legnagyobb kígyói közt két rekorder fajt tart számon, a leghosszabbként a kockás pitont (Python reticulatus), mely közel 9 méter hosszúra nőhet, de több mint 10 méteres példányokról is érkeztek már hitelesnek mondható beszámolók, a “legtestesebbként” pedig a zöld anakondát (Eunectes murinus), melynek kifejlett egyedei közel 7,5 méteresre nőnek, súlyuk pedig elérheti a 250 kg-ot.

A világon valaha élt legnagyobb kígyó a Titanoboa cerrejonensis volt, mely mára már kihalt. A paleocén korban (kb. 60-58 millió évvel ezelőtt) élt, kifejlett példányainak hosszát 12-15 méterre, testük átmérőjét 1 méterre, míg súlyukat 1135 kilogrammra becsülik. A tudomány hivatalos álláspontja szerint tehát a “Sucuriju Gigante” létezése nem bizonyított, csupán legenda.

Ami padig az időről-időre felbukkanó gigantikus kígyókról készült fényképeket illeti (mint amilyet a bevezetőben említett cikkhez is mellékeltek {az első kép a jelen cikkben is}), azokat sem fogadják el a kutatók egyértelmű bizonyítékként, mert nem látnak kellő méretbeli viszonyítási alapot rajtuk, így “egyszerű” anakondaként azonosítják őket.

A hüllőkről köztudott, hogy nincs saját belső hőszabályozásuk, ezért testhőmérsékletük csakis a környezetüktől függ, lényegében megegyezik azzal.

E tény befolyásolja méretüket, hisz minél nagyobb az állat, annál nagyobb külső hőmérsékletre van szüksége ahhoz, hogy kellőképpen átmelegedhessen, ez által folyamatosan megfelelő hőmérsékleten tartva testét a szükséges életfunkciói fenntartásához. Mindezt az is jól reprezentálja, hogy minél távolabb vagyunk az egyenlítőtől, annál kisebbek a kígyófajok méretei is, míg az egyenlítő menti trópusi területeken élnek a legnagyobb példányok.

Ennek tudatában már nem meglepő, hogy a korábban említett Zöld anakonda, Dél-Amerika trópusi területein terjedt el, a legnagyobb számban az Amazonas és az Orinoco folyók vízgyűjtő területein él. E térségek esőerdőiben az éghajlat jobbára egyenlítői, így a hőmérséklet egész évben meleg és nagyon kis tartományban, 25 és 27 oC között ingadozik.

E körülmény teszi tehát lehetővé a Zöld anakondák hatalmas méreteit. Mindezekből kiindulva azt is megállapították, hogy akkoriban, mikor a Titanoboa cerrejonensis (melynek maradványait szintén az egyenlítő mentén fekvő Kolumbia északi részén, La Guarja tartományban található Cerrejón közelében lévő bányánál találták meg 2009-ben!) élt, a területen az átlaghőmérséklet a mainál magasabb, 32 oC volt, ennek következtében fejlődhetett ki a maga 15 méteres testhosszával e gigantikus kígyófaj. Ha tehát 20-30, vagy akár 40 méteres óriáskígyókban gondolkodunk, akkor kialakulásukhoz a mainál jóval magasabb átlaghőmérsékletre, akár 60-70 oC fokra lenne szükség, mely óriási szélsőséget jelentene.

2003. december 26-án szörnyű földrengés rázta meg az Iránban található Jebal-Barez hegységet és környékét. A rengés következtében meghasadt sziklák között ezt követően 2004-ben egy Casper Shilling nevű kutató talált egy igencsak furcsa leletet, melyre a helybéliek hívták fel figyelmét. A lény, melynek maradványait megpillantotta, meglehetősen bizarr és óriási méretekkel rendelkezett. De vajon mit is talált valójában?

 
Shilling éppen Bam számos kis kávézójának egyikében fogyasztotta italát, amikor egy helyi fiatal fiú (édesapjával) kereste meg, hogy a várostól nem messze fekvő Jebal-Barez hegység egy kies vidékén valami nagyon furcsa és hatalmas élőlény maradványaira lelt a sziklák között. Másnap a kutató kiérkezett a terepre, ahol a fiú elvezette a kivételes maradványokhoz. A látvány azonnal megbabonázta a tudóst, aki ettől kezdődően mindent szeretett volna megtudni a lényről és mielőbb feltárni azt, azonban ez számos okból kifolyólag igencsak nehezen megy, így a maradványok jelenleg is (2012) szinte érintetlenül a területen hevernek.

A rengés által láthatóvá váló vázelemek főként bordák és csigolyák sorozatából állnak, ezen kívül egy feltételezhetően feji rész is kirajzolódik. C. Shilling beszámolója szerint az állat két, oldalsó részén végtagnyúlványok csatlakozását véli felfedezni, melyek első látásra uszonyoknak, vagy szárnyaknak tűnhetnek, bár megjegyzendő, hogy amennyiben szárnyak lehettek, a lény az esetben, már pusztán méreteikből fakadóan sem használhatta érdemben repülésre őket, talán csak egyensúlyozó, vagy vitorlázó szerepet tölthettek be. Azt, hogy miből fejlődhetett ki, hogyan élhetett, mivel táplálkozhatott, egyelőre továbbra is homály fedi.

Felfedezője szerint (mivel feje 26 méteres, az ismert, recens {ma élő} élőlények testarányait figyelembe véve) körül-belül 200 méter hosszú lehetett a fejétől a farkáig.


Mi is lehet valójában?

Az eddig napvilágot látott (jelenleg sajnos még a tudományos teljességet nélkülöző) információkból kiindulva valószínűleg e semmihez sem hasonlítható élőlény valamilyen eddig ismeretlen hüllőféle. Külön érdekesség továbbá, hogy bár pontos radiokarbonos kormeghatározásra még nem volt lehetőségük az ásatóknak, de a réteg, amelyből előkerült, jóval fiatalabb, mint a kréta korszak (amikor is utoljára népesítették be dinoszauruszok és óriás tengeri hüllők a Földet). Mivel a hasonló rétegekben találtak már emberi maradványokat (korai emberféléket), koránt sem kizárható, hogy ezen egyedi és minden más élőlénytől különböző jelenleg ismeretlen óriás, hajdan élt emberekkel azonos időben is élhetett!

 

A callanishi állókövek Skóciától északnyugatra, a Külső-Hebridák szigetcsoporthoz tartozó Isle of Lewison találhatók.

A köveket Kr. e. 3000 körül emelték. Előtte gabonát termesztettek ezen a területen. A kövek egy kört alkotnak, a körön belül pedig a fő monolit, valamint egy kis kripta romjai láthatók.

Feltehetően először a 13 tömbből álló kör épült meg, majd kb 100-200 évvel később a kőkripta és az ehhez kapcsolódó, újabb kősorok. Az egy-egy darabból álló, összesen 50 kőtömböt agyaggal erősítették meg.

A legnagyobb a fő monolit, 4,75 méter magas és 5,5 tonnás. A kőhalomszerű kriptába tették az elhamvasztott holttesteket néhány törött cserépedénnyel együtt.

Egyes feltételezések szerint a tetejét nem kővel, hanem náddal fedték be. De kb Kr. e. 1500-1000 között a helyi földművesek kifosztották a kriptát, majd körbeszántották.

Később részben kitakarították, majd egy kis házat építettek eléje. Kb. Kr. e. 800-ban tőzeg kezdte benőni a területet. A tőzeg 1857-re, amikor végleg eltávolították, elérte a 1,5 méteres vastagságot.

1912-ben Boyle Somerville, ír admirális azt állította, hogy a köveket asztrológiai célokra építették.

Vannak bizonyítékok, miszerint az építők csillagászati jelenségek alapján tájolták be a kőkört és a kőszobát.

 

A kriptától nyugatra eső oszlopsor a naplemente pontos irányát mutatja napéjegyenlőség idején.

 

De valószínű, ezek a kőtömbök egyfajta gócpontként is szolgálták a helyi közösséget, valamint vallási szerepük is lehetett.

Teljesen egyértelmű magyarázat még nem született azzal kapcsolatban, hogy mi célt szolgáltak az állókövek. A kutatások folynak.

 

 

 

A Pueblo Bonito („Gyönyörű Falu”) az anasázik kilenc chacói pueblója közül a legnagyobbik volt. Kilenc darab többemeletes lakóépület romjai alkotják a Chaco-kanyon anasazi településhálózatát (chacói kultúra), ezek a közül a legjelentősebb a ma Pueblo Bonito néven ismert, majdnem másfél hektáros területű építmény. Építése a 12. században fejeződött be, ekkor 650 helyiségből állt.

A város legnagyobb része 1020 és 1060 között épült, de még 1100 után is voltak éptíkezések. Douglass professzor 1929-ben már évnyi pontossággal határozta meg a dendrokronológia segítségével a település építésének időpontját: 919-ben került beépítésre a legidősebb gerenda, 1130-ban az utolsó. Idővel a Pueblo Bonito jelentős türkizfeldolgozó központtá vált. Ügyes mesterei távoli bányákból kapták a nyersanyagot, megcsiszolták, és a drágaköveket kereskedelmi cikként a déli Mexikóba szállították. Az ennek nyomán kibontakozó gazdagságra a Pueblo Bonitóban talált, változatos sokaságú egzotikus árucikk világít rá, a rézcsengőktől és tengeri kagylóktól kezdve a papagájtollakig.

A Chaco pueblói egészen más jellegűek, mint a viszonylag közeli Colorado épületei (Mesa Verde vagy Montezuma Castle), ugyanis a környező homokkő nem volt elég állékony ahhoz, hogy közvetlenül a fal alá – vagy éppenséggel bele – építkezzenek.

A Pueblo Bonito kívülről erődnek tűnhetett, amit egy tömör, csaknem jellegtelen, félkör alakú fal határolt. Ám a fal egy térre néző, csaknem 700 helyiségből álló, többemeletes épületegyüttest rejtett, amely a 20. századot megelőzően a világ legnagyobb lakótömbje volt. A teret két hatalmas, kör alakú kiva (szertartási helyiség) uralta, melyek mindegyike több száz ember befogadására volt alkalmas. Ezek és a csaknem 40 kisebb kiva a puebló lakóinak élénk szellemi életéről tanúskodnak. A Pueblo Bonitót megpillantó első európai látogatók nem akarták elhinni, hogy a várost a mai puebló törzsek ősei építették, ehelyett a mezoamerikai tolték vagy azték civilizációknak tulajdonították.

Stephen H. Lakson és társai 1972-től foglalkoztak a Pueblo Bonito vizsgálatával, de először a jobb állapotban fennmaradt Pueblo Alto feltárásával kezdték. Itt meghatározták a lakóhelyiségek tipikus adatait ahhoz, hogy később a Bonito esetében már referenciaanyaguk is legyen. Arra a következtetésre jutottak, hogy Pueblo Altóban a 85 helyiségből mindössze öt szolgált lakóhelyül.

Arra a megdöbbentő következtetésre jutottak, hogy Bonito építményében ugyancsak összesen öt darab lakóhelyiség volt (illetve lakás céljára szolgáló építmény), ami nem éri el Una Vida tizenegy lakóhelyiségének számát, és azonos Altóval és Pueblo del Arroyóval. A lakóhelyiségek befogadóképességét egyenként körülbelül száz főre tették, így a Chaco pueblói 500 fős átlag, de legfeljebb 1000 fős lakossággal rendelkeztek.

Közös a Chaco-pueblókban az is, hogy a lakáscélú helyiségeket 920 és 1095 között építették, a raktárcélú építmények pedig 1040 körül keletkeztek.

A Pueblo Bonito négy, világosan elkülönülő szakaszban épült. A szakaszokat nemcsak térbeli kiterjedésük határozza meg, hanem mindegyiknek egyedi falazási módszere is volt. A különböző faltípusok létére egyelőre nincs kielégítő magyarázat.

Az első szakasz a 10. században keletkezett, amikor egy félkör alakú, háromrétegű szobasor, és a belülről hozzájuk kapcsolódó kivák készültek. A falazat itt nyers és szabálytalan, lapos homokkő tömbökből áll, amelyeket nagy mennyiségű sárral tapasztottak össze. A sár – mint falazóhabarcs – kitöltötte az egyenetlenségeket.

A második szakasz az 1040-es években készült. Az északi fal mentén az utakra nyíló helyiségsort toldottak hozzá, valamint elkészült a Nagy Kiva. Itt a falazatot nagyméretű, lapos és durván faragott homokkő alkotja, amit szintén sárral tapasztottak, de a hézagokat kisebb sziklatörmelék tömíti.

A harmadik szakasz az 1050-es-1060-as években volt, amikor a keleti és nyugati szárnyat toldották hozzá. Ezeknek falazata réteges; nagyobb, viszonylag egyenletesen faragott mészkőtömbsorokat kisebb, törmelékes anyagú, apróbb, de faragott sorok váltják.

A negyedik szakaszban a harmadik szakasz jó részét lerombolták, és helyettük más elrendezésű helyiségeket emeltek. A negyedik szakasz falazata egyenletes méretű, szabályosra faragott kövekből áll.

/ A puebló építése négy szakaszra tagolódik. Piros: 10. századi építmény, zöld: 1040-es évekbeli hozzáépítés és a Nagy Kiva, kék: 1050-1060 közti építményrészek, amiket később leromboltak, 1140 körül alakult ki a végső állapot. A légifelvételen jól látható, hogy az épület északnyugati szárnyrészén egy óriási sziklaomlás nagy károkat okozott. /

 

Az építmények jellege általában azonos, a magasházak adják a legjobb áttekintést hozzájuk. A magasház építését alapozással kezdték, fél-egy méter körüli mélységben kiásták a későbbi fal alatt a földet és nagyméretű, sárral hézagolt kövekkel töltötték fel. A legalsó szint teherhordó falait nagyon vastagra, akár egy-másfél méteresre is építették.

A helyiségek kicsik, köztük emelt ajtók, ami egy rendes méretű ajtótól abban tér el, hogy rendkívül magas, félméteresnél magasabb küszöbe van. A szabad sarkokon sarokajtókat helyeztek el, a szabadba vezető ajtók sokszor ‘T’-alakúak. A szabadra néző falakon szellőzőket hagytak ki. A mennyezetet két sorban, egymásra merőlegesen rögzített, majd sárral tapasztott fenyőgerendák alkották. Az emeletek hasonló méretű és elrendezésű helyiségeit egyre vékonyabb falakkal húzták fel, a falakban belül helyenkén bemélyedéseket hagytak, talán polcként szolgáltak.

Egyetlen szoba felépítéséhez minegy 45 tonna homokkövet bányásztak ki a környező, 30 méter magasságú táblahegységből, de ehhez hozzátartozik az a tény, hogy Pueblo Bonito falai minden más pueblónál vastagabbak, erősen túlméretezettek. Még nagyobb erőfeszítést igényelt azonban a mennyezetekhez és padlózatokhoz használt faanyag kivágása és szállítása, mivel a legközelebbi erdő legalább 40–80 km-re volt, és Lekson becslése szerint 215 ezer darab gerenda kellett az épülethez.

A falakat minden esetben sárral gondosan bevakolták, ez azonban már csak elvétve látszik, leginkább a zárt, föld alatti helyiségekben.

A Chaco-kanyon fontos kereskedelmi útvonal volt az anasazi időkben, a Nagy Északi Út. Körülbelül kilenc kilométeres hosszon kilenc nagy település (magas ház) létezett, mai nevükön északról délre Peñasco Blanco, Kin Kletso, Pueblo del Arroyo, Pueblo Alto, Pueblo Bonito, Chetro Ketl, Hungo Pavi, Una Vida és Wijiji. A teljes chacói kultúra egy 16 km-es szakasz néhány száz építményéből áll.

A Chaco-kanyon az Animas-völgyön keresztül kapcsolódott az északi, coloradoi pueblókhoz. A völgyben épült az Aztec Pueblo, amelynek időbeli viszonyait már igen korán tisztázták, Douglass professzor ezen az építményen tesztelte a dendrokronológia újkeletű tudományát. Az Aztec Pueblo 1110 és 1124 között, de főleg 1111 és 1115 között épült. Szinte bizonyosan bevándorlók voltak, hiszen viszonylag nagy számú népesség gyorsan felépített egy nagy települést. A régészek egy részének véleménye szerint a telepesek a Chaco-kanyonból származtak.

 

 

 

 

 

 

A Carnaci kősorokat i. e. 40. század körül emelték Észak-Franciaországban, Bretagne-ban, a mai Carnac közelében. Bretagne területén számos történelem előtti időkből származó menhir, kőkör és kősor maradt fenn. Ezek közül a legjelentősebb a Carnac melletti három nagy mező: Le Menec két körbezárt területtel és tizenegy kősorral, a Kermario mező két megalitsírral, és Kerlescan egy körbezárt területtel és tizenhárom kősorral. Az utóbbihoz északon egy Petit Menec nevű kisebb mező tartozik nyolc kősorral, amelyek bár többször megszakadnak egészen a Chrac folyóig követhetők.

A kermariói kősor a nyári napforduló napfelkeltéjének irányát adja meg, a kerlescani a tavaszi napéjegyenlőségét. A la menec-i kősor egy közbenső napkelte-iránynak, a május hatodikainak és az augusztus nyolcadikainak felel meg. Ebből következik, hogy a kősorok csillagászati megfigyelések alapján emelt építményeknek tekinthetők. Egyes elméletek szerint a kőkörök bekerítettségük miatt elzárt, szent területként funkcionáltak, míg a kősorok voltak a hozzájuk vezető szent utak, amelyeken feltehetően ünnepi menetek vonultak.

A kövek nyersanyagát, a gránitot helyben bányászták, a menhirek egy részét messzebbről szállították ide, és mindegyik részére kőágyat készítettek. A breton megalitműveltségnek ez a szakasza csak néhány évszázadig tartott, mindenféle városi civilizáció nélkül, hiszen a kultúra népei földművesek és hajósok voltak.

A kor fölmérői kiemelkedő munkát végeztek, ugyanis modern segédeszközök nélkül kellett meglehetős pontossággal meghatározni a párhuzamos kősorok irányát nagy távolságokon át, egyes részeken dombokon és völgyeken keresztül. A csillagászati irányok és a kősorok közötti szoros összefüggés nem lehet véletlen, egészen a középkorig nem volt olyan jelentősebb építmény, amelyet tervszerűtlenül helyeztek volna el a tájban.

A carnaci kősorok először a 18. század közepén keltették fel a tudósok érdeklődését. Az első rajzokat Paul Cristophe de Robien márki, a breton parlament elnöke készítette a Kermario mező kősorairól. Feltételezése szerint a kősorok vagy Caesar táborának maradványai voltak az i. e. 1. századból, vagy ismeretlen korú sírsztélék.[1] Az első feltételezést osztotta Royen de La Sauvagere is, aki a király főmérnöke volt. Sauvagere rajzokat készített a menhírek mezőkön belüli elhelyezkedéséről, ahol igyekezett arányosan ábrázolni a kövek közötti távolságokat. Ezenkívül megszámolta a megmaradt köveket -ekkor még több mint négyezret talált- és megkísérelte megbecsülni az egyes darabok súlyát. A legnagyobbakat nyolcvan tonnásra becsülte.

A 18. század végén és a 19. század elején a kutatók nem mindig törekedtek a valós arányok megjelenítésére, például Jacques de Cambry 1805-ben kiadott, a keltákról szóló könyvében található rajzon a menhíreket eredeti méretükhöz képest sokkal nagyobbnak ábrázolták. A kősorokról az első igazán méretarányos rajzokat 1832-ben készítették.

1830-ban a francia állam egy tervet dolgozott ki kulturális örökségének védelmére. 1837-ben elkezdtek összeállítani egy listát a megóvásra érdemes műemlékekről. Carnac 1840-ben került fel a listára. 1879-ben az oktatásügyi és kulturális miniszter egy albizottságot hozott létre az ország történelem előtti lelőhelyeinek védelmére és Henri Martint nevezte ki a bizottság élére. Három hónappal később részletes lista jelent meg a helyszínekről és az állam 1881 és 1889 között fokozatosan felvásárolta az érintett területeket.

1864 és 1872 között szisztematikusan felmérték a mezőket, újabb rajzokat készítettek a kövek elhelyezkedéséről és feltüntették pontos méretüket is. Ezek a feljegyzések, amelyek jelenleg Londonban és Oxfordban találhatók azért rendkívül értékesek mert azóta számos követ felállítottak.

1873-ban Henri de Cleuziou hivatalos megbízást kapott a mezők tanulmányozására. Újabb rajzokat készített, köztük metszetrajzokat ezenkívül igyekezett a Kerlescan mezőt madártávlatból is ábrázolni. Munkáját az 1887-ben megjelent, „Az ember teremtése” című könyvében publikálta.A kutatók ekkor kezdtek el figyelmet fordítani a kősorok tájolására.

A területen az első ásatásokat egy régészet iránt is érdeklődő skót utazó, James Miln végezte 1877 és 1878 között aki a Kermario mezőre összpontosította kutatásait. A modern régészet egyik előfutáraként gondosan feljegyezte minden lelet pontos lelőhelyét és feltárásának körülményeit. Ezenkívül részletesen leírta a mezőn található összes menhir jellegzetességeit. Feljegyzéseit 1881-ben publikálta. Kiemelt figyelmet fordított számos római kori cserépmaradványra, ami a „római tábor” feltételezést erősítette, viszont Miln egyértelműen el tudta különíteni a római kori rétegeket a korábbi neolitikus rétegektől.A menhireket körülvevő neolitikus korból származó leleteket tartalmazó rétegek vastagsága változó, az ásatás során cserépmaradványok, örlőkövek darabjai, pengék, kaparók, nyílhegyek szakócák és baltafejek kerültek elő.

A Kermario mező délnyugati végén elhelyezkedő sírkamrában egy csiszolt, diorit baltát, barna cseréptöredékeket, kristályos palából készült kőszerszámokat és egy szintén diorit őrlőkövet találtak. A leletek alapján Miln volt az első, aki felismerte, hogy kősorok és a dolmenek nagyjából egy időben épültek.

Miln halálakor jelentős leletgyűjteményt hagyott hátra, amelyek számára múzeumot építettek. A múzeum megnyitására 1882-ben került sor. Ugyanebben az évben jelent meg Felix Gaillard amatőr régész illusztrált útikönyve a kősorokról.

1883 és 1887 között állami megbízásra Gaillard végezte el a kősorok első állagmegóvási munkáit. Később Zacharie Le Rouzic, Miln tanítványa folytatta munkát, elődjénél is nagyobb figyelmet fordítva a részletekre. Minden, a kősorokkal kapcsolatos munkáról részletes feljegyzést készített, és vörös festékkel jelölte meg azoknak a köveknek az alját, amelyeket felállítottak.

A 19. század végére elkészültek a menhirek első katalógusai, nagyrészt Gabriel és Adrien de Mortillet rajzai alapján. Ezeket hamarosan nagyszámú fénykép követte, amelyekből képeslapokat készítettek. 1900 és 1926 között több mint ezerkétszáz képeslapot nyomtattak, amelyek azért kiemelkedő jelentőségű emlékek, mert segítségükkel pontos képet lehet alkotni arról, hogy a kősorokat milyen környezet vette körül.

1904-ben kezdődött el a mezők újabb, tudományos módszerekkel való felmérése. A tájolással kapcsolatos méréseket Sir Norman Lockyer brit csillagász végezte el 1906 és 1909 között.

A mező északnyugati részén található Le Manio II. néven ismert halomsír területén Le Rouzic és egy Carnacba költözött házaspár, Marthe és Saint-Just Péquart végzett ásatásokat 1922 és 1926 között. A sír mellett felállított hatalmas menhir tövében két kőládát tártak fel, amelyekben vázákat, kovakő nyílhegyeket és őrlőköveket találtak. A leletekből kiderült, hogy a halomsír régebbi, mint a kősorok, ami egyértelműnek tűnik abból is, hogy a sorok a sír tetején helyezkednek el. Le Rouzic 1933-ban újabb hivatalos állami megbízást kapott a lelőhely megóvására és 1939-ben bekövetkezett haláláig a területen dolgozott.

1970 és 1976 között Alexander Thom, az Oxfordi Egyetem nyugalmazott professzora méréseket végzett a mezőkön és megpróbálta meghatározni azokat a mértékegységeket, amelyeket az építkezéshez használtak. Feltételezése szerint az úgynevezett megalitikus yard 0,829 méter a megalitikus öl 2,073 méter lehetett. Bebizonyította, hogy a mezőkön minden sor és minden kő egy bizonyos hibahatáron belül egy megalitikus ölre van egymástól. Valószínűsíthető, hogy a mezők végén álló elkerített területek körvonalait ennek az ölnek a megtöbbszörözésével jelölték ki.

A 20. század végén újabb felméréseket végeztek és ismét megszámolták a még helyükön lévő köveket. Napjainkban az eredeti helyükön található kövek száma körülbelül 2730. Jelenleg is újabb, a korábbinál kiterjedtebb kutatásokat végeznek a környéken és más leleteket is igyekeznek kapcsolatba hozni a kősorokkal. A látogatók számának ugrásszerű növekedése veszélyeztetni kezdte a kövek stabilitását és egyenetlenségeket okozott az azokat körülvevő talajban. 1990-ben új programot dolgoztak ki a terület megóvására és a korlátozták a kősorok közvetlen közelébe engedett turisták számát.

A kősorok mindig is érdekelték a helyi lakosokat, és tudományos magyarázat hiányában a kővekhez az évszázadok során számos legenda kapcsolódott. Ezek közül a legnépszerűbbek:

A kősorok egy gall temető síkövei, a gazdag embereket temették a nagyobb, a szegényebbeket a kisebb kövek alá.
amikor a 3. században Szent Kornél pápa római katonák elől menekült és nem talált hajót, visszafordult és a katonákat kővé változtatta.
a kövek tövében kincseket ástak el, de amikor egy napon az egyiket feldöntötték a kincsek elpárologtak.
az egyik magas menhir egy kővé vált fiatalember, aki egy gazdag család egyetlen fia volt, de egész örökségét elherdálta, ezért az istenek kővé változtatták.
a kövek hasadékaiban törpék élnek, akik olyan erősek, hogy képesek a sziklákat kimozdítani a helyükről.

Datálás
A carnaci kősorokat i. e. 4000 körül emelték, nem pedig i. e. 2000 körül, ahogy korábban feltételezték. A datálást a menhirek tövében talált leletek radiokarbonos meghatározása alapján végezték el. Az eredményeket dendrokronológiai módszerrel ellenőrizték, ezenkívül a cserépmaradványokat termolumineszcencia módszerrel is vizsgálták.A menhireket felállító helyi népességről kevés antropológiai ismerettel rendelkezünk, főleg azért, mert a területre a savas talaj jellemző, ami feloldja a csontokat. Ebből a korból származó emberi maradványokat a Finistere megyében lévő La Torche-en-Ploemeur megalitikus sírban tártak fel.

A mezők szerkezete
A carnac melletti három mező közelében még négy kisebb jelentőségű, szintén kősorokból álló mező található, ezek a Le Petit-Ménec, az Erdeven, a Sainte-Barbe és a Le Moulin. Mind a hét mező hasonló jellegzetességet mutat. A kősorok többé-kevésbé párhuzamosan futnak és megközelítőleg kelet-nyugat irányba tájoltak. Minden mező nyugati vége felé a kövek egyre magasabbak lesznek. A mező nyugati végén a talajszint megemelkedik és egy ovális vagy négyszög alakú körbezárt területben végződik. A mezőket úgy alakították ki, hogy a nap járása során a napsugarak követik a kősorok vonalát, majd napnyugtakor a magasabban fekvő zárt területet világítják meg. A kősorok feltehetően felvonulási utak voltak, ahol a menet nyugati irányba, egy szent hely felé haladt. Az ásatások során ezeken a körbezárt területeken kőládákban elhelyezett emberi maradványokat és cserépedényeket tártak fel. Elképzelhető, hogy ezeken a helyeken neolitikus templomok álltak.

A Kerlescan mező

A háromszázötven méter hosszú Kerlescan mező tizenhárom kősora 579 menhirből áll. A mező nyugati végén egy nyolcvan hosszú, kilencven méter széles területet nagyjából kétméteres kövek veszik körbe, északi sarkában egy jóval nagyobb méretű „lezáró” menhirrel. Feltételezhetően a mezőhöz tartozott még a négyszáz méterre nyugatra található La Manio „Óriás” menhir, és a mezőtől nyugatra egy oldalsó bejáraton keresztül megközelíthető sír is.

A Kermario mező


Az északkelet-délnyugat irányba tájolt Kermario mező a legnagyobb kiterjedésű. A mezőn található tíz, többé-kevésbé párhuzamos kősor több mint egy kilométer hosszan terül el és 982 menhirből áll. A mező nyugati végénél a talajszint megemelkedik ezen a helyen a kövek is magasabbak. Mellette a másik két mezőhöz hasonlóan egy négyszög alakú, nagyméretű menhirekkel körbezárt terület lehetett, azonban napjainkra ez teljesen elpusztult. A 19. században még a helyszínen voltak a darabjai, ezt bizonyítja, hogy James Mils egy 1881-ben készült vázlatán a kérdéses helyen egy kőhalom szerepel.

A Le Menec mező

A Le Menec mező kősorai 950 hosszan terülnek el és összesen 1169 menirből állnak.A kősorokat itt is északkelet-délnyugat irányba tájolták. A mező nyugati végén egy ovális, kilencven méter széles és 70 méter hosszú területen modern házak állnak, amelyeket hetvenegy menhir vesz körbe..A La Menec „Óriás”, egy három és fél méter magas menhir az ovális terület északi részénél áll és valószínűleg korábban állították fel, mint a kősorokat.

 

 

 

 

Az „angliai Atlantiszként” is emlegetett Dunwich egykor a keleti part legjelentősebb kikötővárosa volt.

Hajdanán Dunwich egy virágzó és fényűző kikötőváros volt a tengerparton, talán az egyik legnagyobb egész Angliában akkoriban.

Az egyik legnagyobb hiba amit az angolok ősei elkövettek, hogy a várost homokra építették.

A 13. században óriási vihar tombolt abban a térségben és pár viskót kivéve az egész helyet letarolta.

Az a néhány túlélő házikó pedig, az eltelt pár száz év alatt szépen belecsúszott az óceánba.

A helyről született egy-két szellemtörténet is, hogy a part el van átkozva és amikor alacsony a vízállás, lehet hallani a templom harangját amint kong a hullámok alatt.

Dunwich 1500 évvel ezelőtt Kelet-Anglia központja volt.

A tengeri kikötő a gyapjúkereskedelem egyik jelentős fellegvárának számított.

A település sorsa 1286-ban pecsételődött meg, amikor egy nagy erejű tengeri vihar pusztított a keleti partvidéken.

A meggyengült partfal fokozatosan a tengerbe szakadt, és Dunwicht is magával ragadta.

A városnak csak egy kis része – a mai Dunwich nevű falu – maradt fenn.

Az eltűnt város feltárását a Southampton Egyetem régészprofesszora, Stuart Bacon kezdeményezte, és az elmúlt két évben több ősi romot is talált a víz alatt.

Dunwich hat temploma, egy kolostora és három kápolnája évszázadokon át rejtőzött a mélyben, de az időközben apró faluvá zsugorodott város mintegy száz lakója manapság is gyakran észleli a hullámokból kiszűrődő harangzúgást.

Az elsüllyedt középkori világot kutató búvárcsapat tagjait pedig sokszor keríti hatalmába olyan érzés, hogy az „angliai Atlantisz” feltárása a víz alatt rekedt holt lelkeket is élénken foglalkoztatja…

 

 

 

 

 

 


Kategória